Ha választhatnék, ki legyek, mit választanék? – gondolkodtam el sokszor ezen a kérdésen. Azért foglalkoztatott megszállottan ez a gondolat, mert nem szívesen éltem a saját bőrömben. Sejtbiológusként és orvosegyetemi professzorként megálltam ugyan a helyemet, magánéletem azonban romokban hevert. És ezzel keveset mondok. Minél elkeseredettebben iparkodtam rendbe tenni magam körül a dolgokat, annál boldogtalanabb és elégedetlenebb lettem. Úgy éreztem, a sors elbánt velem, áldozat vagyok. „Ez van, ezt kell szeretni”, gondoltam.

Ezen a letargikus életérzésen egyetlen sorsformáló pillanat változtatott 1985 őszén. Addigra otthagytam állandó állásomat a Wisconsin Egyetem orvoskarán, s a Karib-tenger egy eldugott orvosi egyetemén tanítottam. Mindez azonban váratlanul a hasznomra vált. Mivel kívül kerültem a tudományos élet megszokott berkein, gondolkodásomban is eltávolodhattam a bevett elvárásoktól. A Karib-tenger mélykékje övezte azt a smaragdzöld szigetet, ahol olyan megvilágosodásban volt részem, amely alapvetően megváltoztatta az élet lényegére vonatkozó elképzeléseimet.

Ekkoriban épp azt vizsgáltam, milyen mechanizmussal szabályozzák a sejtek tulajdon élettani folyamataikat és viselkedésüket. Hirtelen ráébredtem, hogy egy sejt életében nem a gének a meghatározók, hanem az energetikai környezet, melyben létezik. A gének nem egyebek egyszerű tervrajzoknál, amelyek alapján a sejtek, szövetek és szervek felépülnek. A környezet e folyamatban az építési vállalkozó szerepét tölti be, végső soron ő a felelős a sejt milyenségéért. Az élet kerekét az egyes sejtek „környezettudatossága”, nem pedig a gének lendítik működésbe.

Sejtbiológusként nyomban felfogtam, hogy felismeréseim életem egészére kihatnak, ahogyan embertársaiméra is. Tudtam, hogy minden ember hozzávetőleg ötventrillió önálló sejtből áll. Egész addigi életemet a különálló sejtek tanulmányozásának szenteltem, mert már akkor is sejtettem – ma pedig bizonyos vagyok benne –, hogy minél jobban megértjük működésüket, annál inkább átlátjuk az emberi szervezetet alkotó sejtközösségek kölcsönhatásait. Hiszen, ha egyetlen sejtet is a környezet szabályoz, annál inkább így lehet ez a több trillió sejtből álló emberi szervezet esetében. Ahogyan ezt a kiemelt sejtet nem a génjei határozzák meg, úgy a mi életünket sem. Az életet a környezet jelzéseire adott válaszaink mozgatják.

Az élet természetére vonatkozó felismeréseim engem is meglepetésszerűen értek. Közel két évtizeden át a biológia központi dogmáját – miszerint az életet gének szabályozzák – programoztam orvostanhallgatók agyába. Másfelől nem is voltam olyan nagyon meglepve. Ösztönösen mindig is éreztem, hogy valami nincs rendjén a genetikai determinizmussal. Kételyeim egy része kutatómunkámból származott. Tizennyolc éven keresztül vizsgáltam állami pénzből a klónsejtek viselkedését. Kívül kellett kerülnöm a hivatalos tudományos körökön ahhoz, hogy belássam, kutatásaim óhatatlanul is megkérdőjelezik a genetikai determinizmus alaptételeit.

Ez az újfajta felfogás nem csupán kutatómunkámat segítette, de annak az általam buzgón hirdetett tantételnek is ellentmondott, miszerint az orvosegyetemen egyedül a hagyományos orvoslásnak van helye. Tény és való, nem hallgathatjuk el emennek az érdemeit sem, hiszen, úgymond, energiában dús környezetet teremtett az alternatív orvoslás megizmosodásához és az ősi gyógymódok újraéledéséhez.

Ami engem illet, megvilágosodásom pillanatában átláttam, mekkorát tévedtem, amikor elhittem magamnak, hogy magánéletem csúfos kudarcra ítéltetett. Az ember már csak ilyen, foggal-körömmel ragaszkodik a tévhiteihez. Ez alól a gyengeség alól az amúgy eszükre hagyatkozó tudósok sem kivételek. Fejlett idegrendszerünk és nagy agyvelőnk hátrány is lehet az önálló sejtekkel szemben, amennyiben összetettebb működést feltételez. Csavaros agytekervényeinkkel alakíthatjuk érzékelésünket, amely így meglehetősen behatárolt lesz.

Engem mindenesetre feldobott, hogy nézeteim megváltoztatásával az életemet is átformálhatom. Eltöltött a lelkesedés, amikor rájöttem, hogy a tudomány útját járva áldozatból sorsom kovácsává léphetek elő.

Húsz év telt el az óta a varázslatos éjszaka óta. Akkori kutatásaim csak megerősítették a Karib-tengeren tett, kora hajnali felismerésemet. Izgalmas időket élünk, amikor a tudomány ripityára zúzza a régi hiedelmeket, és újraírja világképünket. A tévhitet, miszerint törékeny biokémiai szerkezetek volnánk, melyeket gének szabályoznak, annak megértése váltja fel, hogy magunk alakítjuk sorsunkat és a világot, amelyben élünk.

Tényleg mélyreható változások korát éljük, ezért is örülök annyira a Tudat, a belső teremtő újabb megjelenésének. Valójában új címen is gondolkoztam a jelen kiadás számára: A tudat és a remény, a belső teremtő. (…)

Remény tölt el továbbá, mivel nagyon sokan megértik, hogy e könyv nem amolyan egyéni önsegítő kötetecske, s még csak nem is rólam szól. Mindazonáltal mélyen megilletődtem, amikor 2009-ben megkaptam érte a Goi Békedíjat.* Igencsak megörvendeztetett, hogy az alapítvány kurátora, Hiroo Szaiondzsi külön kihangsúlyozta, hogy noha a díj az enyém, valójában a jutalom az írásomba foglalt új biológiai szemléletnek jár.

„Ezek a kutatások… az élet és az emberiség valódi természetének mélyebb megértését segítették elő… széles olvasói rétegeket buzdítva arra,
hogy vegyék kezükbe saját sorsuk irányítását,
s vállalják fel, hogy együttes erővel teremtik meg planétánk békés jövőjét.”

Őszintén remélem ugyanakkor, hogy olvasóim hamis és félrevezető vélekedéseikre is ráismernek. Vegyék tehát kezükbe a gyeplőt, s induljanak el az egészség és boldogság felé vezető úton, hogy az emberiség ennek az útnak a végén újfajta megértésre és megbékélésre jusson.

Ami engem illet, örökre hálás leszek a megvilágosodás ama felszabadító karib-tengeri pillanatáért, amely új, csodálatos élettel ajándékozott meg. Többször körbeutaztam a Földet az új biológia tanait terjesztve – időközben két másik könyvet is írtam: Spontán evolúció (2009), The Honeymoon Effect (2013) –, háromszoros nagyapa lettem, és sajna beléptem a hetvenes éveimbe. Ám ahelyett, hogy lelassított volna a korom, mind jobban fellelkesít az élet, amit magamnak teremtettem, s amelyet bolygónk boldogításának szentelek, valamint Margaret Hortonénak, legjobb barátomnak, társamnak, ahogyan az első kiadás ajánlásában is neveztem, s nevezem változatlanul.

Summa summárum, életem annyival gazdagabb és teljesebb mára, hogy immáron nem kérdezem meg magamtól:

Ki lennék, ha bárki lehetnék? A válasz egyértelmű: önmagam!

 

Forrás: Tudat a belső teremtő

Ajánlott könyv
Dr. Bruce Lipton – TUDAT A BELSŐ TEREMTŐ