Gillian Andersont már régóta követjük. Amikor van mondanivalója, figyelünk rá: most tollat ragadott, és Jennifer Nadel újságíróval és ügyvéddel együtt könyvet írt. A Mi nők: 9 pszichológiai és spirituális eszköz, amire minden nőnek szüksége van célkitűzése nem kevesebb, minthogy egy olyan világ megteremtéséhez járuljon hozzá, amelyben igaz a valós egyenjogúság a nők számára. Anderson és Nadel kilenc kulcsfontosságú alapelvet választott ki (például az őszinteséget, az elfogadást, a bizalmat és a békét), amelyekkel inspirálni és segíteni remélik a nőket azon az ösvényen, melyre maguk is csak „botladozva találtak rá”.
A szerzőkkel – akik immár több, mint tíz éve barátnők – az Elle.com beszélgetett arról, hogy a szülői lét miként befolyásolta az alkotói folyamatot, hogyan jutottak arra a döntésre, hogy a személyes küzdelmeiket megosztják a világgal, és hogy milyen nehéz lehet megtalálni az örömöt – még akkor is, ha történetesen világhírű színésznő vagy.
Miért Döntöttetek úgy, hogy megírjátok ezt a rendkívül személyes hangvételű könyvet?
Jennifer Nadel: Több, mint tíz éve barátnők voltunk, amikor elhatároztuk, hogy megalkotjuk, és külön-külön mindketten latolgattuk a könyvírást a fejünkben. Rájöttünk, hogy ugyanazok a problémák foglalkoztatnak bennünket, amelyeket különböző irányból közelítünk meg, így aztán tökéletesen összeillett az egész.
A könyvben mindketten megosztotok néhány személyes anekdotát – a szorongástól kezdve az anyaságig. annak fényében, hogy mindketten nagy nyilvánosság előtt dolgoztok, MENNYIRE VOLT EZT NEHÉZ? Mi vitt rá benneteket arra, hogy ilyen bizalmas részleteket is megosszatok a személyes életetekből?
Gillian Anderson: Kezdetben a kiadóink bátorítottak erre. Az első reakcióim olyanok voltak, hogy „lehet, hogy ez túl személyes”, „biztosak vagytok benne?” és „honnan tudjuk, hogy ez végső soron rólunk, nőkről szól?” Végül aztán meggyőztek minket, hogy ez segít az olvasóknak azonosulni a könyvvel, és jobban elmélyedni az írásban. Meg kellett hozni azt a döntést, hogy a kitárulkozás valamit ad az egészhez: ha azzal, hogy őszinte vagyok, az emberek az azonosulás egy magasabb szintjét képesek megélni és ezáltal az életükre pozitív hatással tudok lenni, akkor készen állok arra, hogy felvállaljam ezt a kockázatot.
Nadel: Én is nehéz döntésnek éltem meg ezt, mivel általában szeretek az intellektusom mögé elbújni. De az igazság az, hogy ha nem kezdünk el mindannyian őszintén beszélni arról, hogy mi van, akkor a dolgok semmit sem fognak változni. Ha továbbra is úgy teszünk, mintha tudnánk, hogy mi a tuti, és a világ sokkal jobb hely lenne, ha mások is aszerint cselekednének, amit biztosnak hiszünk, akkor semmi sem fog változni. Fontosnak éreztük, hogy megmutassuk a saját küzdelmeinket — hogy kimondjuk, egyikünk sincs birtokában a válaszoknak, de együtt megpróbálhatnánk az életet másképpen megközelíteni.
A könyvben felsorolt kilenc alapelv közül számotokra melyik jelenti a legnagyobb kihívást? Milyen tippeket tudtok adni az alapelvek mindennapi életbe való beillesztéséhez?
Anderson: Különös, de számomra az egyik az öröm. Mégis, amikor lépéseket teszek ennek az irányába, például rendszeresen meditálok vagy tudatosítom magamban, hogy a természet itt van körülöttünk, hogy süt a nap és csiripelnek a madarak – ezek a dolgok segítenek kapcsolatba lépni az öröm érzésével. És annak ellenére, hogy tisztában vagyok a működésével, és tudom, hogy megnyugtat, és hogy teljesen meg tudja változtatni a dolgokhoz való hozzáállásomat, és hogy milyen hatással vagyok a körülöttem lévő emberekre és eseményekre, mindezek ellenére ez az, amit a legnehezebb felidéznem.
Nadel: Én a legtöbbet az alázattal küzdök, mert azt gondolom, hogy tudom, mi a legjobb mindenkinek és a világnak. Ez egy mindennapos küzdelem. Azt hiszem, ez azért van így, mert nagyon nehezen viselem el a mások szenvedését, így mindig úgy próbálom rendezni a dolgokat, hogy a többieknek jobb legyen. De ez igazából az egómból fakad, és így valójában gyakran bajt okozok. Számomra az a küzdelmes, hogy félre tudjam tenni az egómat és egy lágyabb, megértőbb pozícióból tudjam megközelíteni a helyzeteket.
Mindketten anyák vagytok. Szerintetek a szülői lét befolyásolta azt, Ahogyan megírtátok ezt a könyvet?
Anderson: Abszolút, nagyon sok szinten. Egyfelől ott van a lányom, aki már a húszas éveiben jár és a két fiam. Másfelől ott van a menopauza, ami nem ért volna el ilyen korán, ha nincsen három gyerekem. Ugyanakkor azt hiszem, hogy nem tennék ilyen határozott lépéseket, ha nem lennének jelen az életemben a gyerekeim, akik visszatükrözik a rossz viselkedési formáimat.
Ha szingli lennék és nem lennének gyerekeim, nem biztos, hogy ennyire igyekeznék türelmesnek lenni, és hogy ennyire figyelnék arra, hogy egy adott helyzetre hogyan reagálok. Nem azt mondom, hogy azok, akiknek nincsenek gyerekei nem figyelnek, de a saját életemből és abból kiindulva, hogy mennyire tudok küzdeni azok ellen a dolgok ellen, amelyek pozitív hatással vannak az életemre… Azt hiszem könnyebben feladnám az alapelvek gyakorlását, ha nem lennének gyermekeim.
Nadel: Nekem három fiam van, és a könyv megírását részben az is motiválta számomra, hogy nagy aggodalommal tölt el, ha arra gondolok, hogy milyen világban fognak felnőni. Azt éreztem, hogy ebben nekem is részem van, én is felelős vagyok ezért. És hasonlóan ahhoz, amit Gillian mondott, amikor gyerekeid vannak, a képmutatásod hamar lelepleződik, mert megmondod nekik, hogy hogyan viselkedjenek, de gyakran te magad sem úgy viselkedsz. És ez arra sarkall, hogy az ember tényleg menjen a dolgok mélyére és figyelje meg, hogy miért van óriási szakadék a között, ahogyan tudatosan szeretne viselkedni, és a valós cselekedetei között.
A könyvben sokat írtok a „belső kislány” fogalmáról. Ki ő és hogyan tud segíteni a nőknek a sebeik gyógyításában?
Nadel: Gyakran, amikor aránytalanul heves reakciót adunk valamire, akkor az általában valamilyen múltbeli eseményre vezethető vissza. A jelen történéseire gyakran az énünk egy nagyon fiatal alkotórésze reagál. Ha nem vállaljuk fel a felelősséget és nem kezdünk el gondoskodni erről a fiatal énrészről, könnyen a partnerünktől várjuk el, hogy gondoskodjon róla, vagy pedig még mélyebben megsebezzük magunkat.
Anderson: Ha bármilyen módon úgy viselkedem, hogy azzal saját magamnak ártok – még ha ez éppen csak az aznapi hangulatomban vagy hozzáállásomban is nyilvánul meg – akkor kétségkívül valami elnyomott érzés lappang amögött, hogy veszettül kívánom azt a második csokiszeletet is. És ez gyakran az a vékonyka kis hang, amire nem figyeltem oda. Általában ez nem egy felnőtt hang. Ha szakítok rá egy percet, hogy kibogozzam, hogy mi is áll a háttérben, akkor általában elillan a csokiszelet utáni sóvárgás is.
Forrás: www.elle.com
Ajánlott könyvek: Gillian Anderson, Jennifer Nadel – MI NŐK
