Sohasem adtam igazán a külsőségekre – a belső folyamatokra már annál inkább –, amikor eltávozott az életemből egy állat barátom. Néha nagyon mély gyász lett úrrá rajtam, de fizikai szinten ezt sohasem fejeztem ki.
Ma már eltűnődöm rajta: lehet, hogy kellett volna valami konkrétat is tennem, amikor elveszítettem egy állatot?
Mit tehettem volna? De inkább megkérdezlek téged, kedves olvasóm, te mit tettél? És segített?
„A halál olyan fájdalommal tölti el a szívet, amit senki sem képes meggyógyítani. A szeretet olyan emléket hagy maga mögött, amit senki sem vehet el tőlünk.” – felirat egy ír fejfán
- június 18-án megjelent egy fantasztikus cikk a The New York Times-ban „Mit jelent, ha szeret minket egy kutya?” címmel. A szerzője Margaret Renkl, aki a következőket írja:
„Hogy milyen mélyen beépülnek a kutyák az életünkbe, azt az is bizonyítja, mi történt akkor, amikor a múlt hónapban elpusztult a tizenöt éves tacskónk, Emma. Három barátunk is hozott virágot. Valakitől csokoládét kaptunk, valakitől pedig házi készítésű epres pitét. Hoztak még levest és egy általuk írt verset is. Két kislány, akik szerették őt, gyertyatartót készített az emlékére. („Szükségem lenne egy kevés vízre, ragasztóra, egy befőttes üvegre és sok csillámporra” – mondta a hétéves kislány az apjának.) A Facebookon 158-an írtak együttérző hozzászólást.”
Megkérdeztem Facebook-követőimet, hogyan emlékeznek meg szeretett társukról. Azonnal érkeztek a válaszok, köztük nagyon érdekesek is. Meglepett, milyen gyorsan és határozottan válaszoltak az emberek. Mindenki egyetértett azzal, hogy szükség van rá, sőt, kötelező tenni valamit, amivel megtiszteljük a barátunkat. Egy órán belül számtalan olyan ötletet kaptam, amik mind jónak tűntek.
A következőkben ezekből mutatok meg néhányat. McElhannon Rhyne ezt írta:
„Hat évvel ezelőtt elveszítettünk egy beagle-t, aki rákos volt. Menhelyről hoztuk el. Hogy megemlékezzünk róla, röviddel a halála után a nevelőszülei lettünk egy másik beagle-nek, ami nagyon sokat segített begyógyítani a sebeinket. Később örökbe fogadtuk, és amikor néhány hónappal ezelőtt elpusztult, újra magunkhoz vettük egy kutyát. Néhány hónapon belül tehát három kutyának is a nevelőszülei lettünk, és az egyiket örökbe is fogadtuk (azért, mert nagyon emlékeztetett az elsőre, ezenkívül ő is nyolcéves volt, és neki is szívproblémái voltak, ami miatt nem fogadták be). Az ideiglenes befogadás és örökbe fogadás nem egyedi módja egy állat meggyászolásának, viszont nagyon sokat jelent, és sokat segítünk vele.”
Egyetértek ezzel. Örökbe fogadni egy kutyát csodálatos módja annak, hogy megmentsünk egy állatot, akinek nincs sok esélye az életben. Ezenkívül lehetőség arra, hogy kapcsolatban maradjunk azzal a kutyánkkal, amelyik elpusztult.
Dara Lovitz csodaszép csempéket készített a konyhájába elhunyt háziállataik fotóival. Az állatok hamvait egy polcon őrzi. Ahányszor elmegy a polc mellett, eszébe jutnak az állatai.
Nagyon sokan fákat ültetnek egy erdőbe a kutyájuk vagy a macskájuk tiszteletére. Megtudtam, hogy Németországban van egy mozgalom, ami arra bátorítja az embereket, hogy helyezzenek ki valamilyen egyszerű, saját készítésű emléket egy helyi erdő fájára. Az emberek többsége egy festményt vagy egy fotót szögel ki egy fa törzsére. Ha ültetsz egy fát, láthatod, ahogyan növekszik, és ahányszor visszatérsz hozzá, a barátodra fog emlékeztetni. Richard Jones egy fenyőfát ültetett el az erdőben, ami már olyan magas, mint ő. Azt is elmesélte, milyen fontos, hogy ne csak jelen legyünk az állatorvosnál, amikor elaltatják kedvencünket, hanem tartsuk a karunkban, amikor beadják neki az injekciót, és közben nézzük őt. A jelenlétünk egyértelműen az egyik legfontosabb dolog ebben a pillanatban.
Jill Hinckley, az egyik régi barátom nővére imádnivaló történetet osztott meg velem. Ő és a férje már azelőtt megünnepelték kutyájukat, mielőtt az elment, így ő is élvezhette az ünneplést. Jill álma is érdekes, amit évekkel kutyájuk halála után álmodott. Az álma azt sugallja, hogy egy kutya még a másvilágon is képes az örömre.
Jill ezt írta nekem:
„Yeller, a golden retrieverünk tizennyolc évig élt, ami szokatlan egy ilyen nagytestű kutyánál. Amikor betöltötte a tizennyolcat, születésnapi bulit csaptunk neki, amire az egész szomszédságot meghívtuk. Az összes gyerek és kutya, akikkel az évek során barátságot kötött, eljött, hogy együtt ünnepeljenek vele. Mivel ekkor már nehezére esett az állás, egy takarón feküdt, és onnan zsebelte be az emberek figyelmét.
A születésnapja és aközött, hogy végleg elbúcsúztunk tőle, háromszor-négyszer is eldöntöttük, hogy »eljött az idő«, de aztán mindig meggondoltuk magunkat. Megpróbáltuk elkapni azt a pillanatot, amikor az élet már inkább kínszenvedés számára, mint öröm, ez a pillanat azonban sohasem jött el.
Amikor egy nap már egyáltalán nem tudott felkelni a takarójáról, még akkor sem, amikor könynyíteni szeretett volna magán, tudtuk, hogy itt az ideje felhívni az állatorvost, és megbeszélni vele az altatást. Bár láthatóan a kutyánkat zavarta, hogy piszkot hagy maga után, az életkedvét még ez sem vette el. Miközben az állatorvosra vártunk, rendeltünk egy pizzát. Kevés dolgot szeretett jobban a piz za ropogós széleinél, amivel mindig megkínáltuk, ha pizzát rendeltünk. Ezúttal extra nagyot kértünk, és nemcsak a széléből adtunk neki, hanem a belsejéből is. Örömében majdnem kiugrott a bőréből!
Tramadolt adtunk neki a fájdalmaira, és Ron, a férjem ekkor odaszólt nekem, hogy adjak neki még egy keveset. Nem azért, mert nem tudta elviselni a szenvedését, hanem mert azt remélte, elalszik, és nem kell azt néznünk, milyen boldog. Lehet, hogy még mindig nem jött el az idő? Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz, és Yeller is tudta, még ha élete utolsó óráiban majd ki ugrott a bőréből.
Amikor megérkezett az állatorvos, adott neki valamit, hogy elaludjon, mielőtt beadja neki a végzetes injekciót. Ez egy igazi áldás volt, mert lehetőséget adott arra, hogy az ölembe vegyem, és szeretgessem, miközben békésen elalszik, és elhagyja a szobát, mielőtt meghal.
A halála után még több évig álmodtam vele. Volt egy igen különös álmom, amiben ugyancsak megjelent. Tudtam, hogy már nem él, és hogy valamiért megengedték neki, hogy visszatérjen. Ő pedig csak ment és ment, rohant, játszott, úszott és nevetett. Mintha a halál sem vette volna el az életörömét.”
Néha egész közösségek vesznek részt egy szeretett állat búcsúztatásában. És most nem egy háziállatra gondolok, hanem egy teljesen vad krokodilra az ausztráliai Queenslandben. 2019 márciusában szándékosan kilőttek egy sósvízi krokodilt, akinek életkorát százévesre becsülték. Az állat egy Cairnstől délre fekvő tengerparti közösség öreg bútordarabja volt. A közel 5 méteresre megnőtt, Bismarck névre keresztelt krokodil a kedvességéről volt ismert. Az aboriginal közösség úgy tekintett rá, mint „egyre közülük”, és azt állították, azért merészkedik olyan közel hozzájuk, hogy megvédje őket más agresszív krokodiloktól. Bismarck a parton napozott, ügyet sem vetve a mellette elsétáló emberekre. Szerették őt, és a „kedves óriásnak”, ahogyan nevezték, egy szertartást is szerveztek, amin az egész közösség részt vett.
Azt gondolom, hogy az emlékezés leggyakoribb formája, ha ültetünk egy fát, állati társunkat ugyanis általában a természettel azonosítjuk. Monique Hanson így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Volt egy kísérleti beagle kutyám, akinek ültettünk egy fát a helyi parkban, és a fára egy táblát is kitettünk, amin az állatkísérletek borzalmaira hívtuk fel a figyelmet. A fa gyökere mellé a hamvaiból is szórtunk egy keveset.”
Azt gondolom, hogy ezekben a pillanatokban az eltávozott állatról mondott bármilyen kedves, vigasztaló szó jólesik. Egyesek nagyon erősen hisznek abban, hogy lehetséges hírt kapnunk arról, mi történt velük a haláluk után. Christine Scalfo azt mesélte, hogy amikor tíz évvel ezelőtt meghalt a kutyája, Rock, az volt élete legrosszabb napja:
„Egy hónappal a halála után felkerestem egy állatkommunikátort. Olyan dolgokat mondott, amikről máshonnan nem tudhatott volna. Ez nagyon jólesett, mert olyan volt, mintha Rock még mindig velem lenne, még ha nem is fizikai formában… Legjobban úgy tudtam megemlékezni róla, hogy írtam egy könyvet az életéről. Ez terápiás hatással volt rám. Időnként átolvasom (mint például a múlt héten is), és még mindig sírok. Nagyon hiányzik az én kicsi fiam.”
Sokan tetoválással emlékeznek meg elhunyt társukról. Úgy vélem, a többségük fiatal. Julie Ward Burges így írt ezzel kapcsolatban:
„Az egész testemet olyan tetoválások borítják, amikkel elhunyt lelki társaimra emlékezem. Beleírtam a végrendeletembe, hogy amikor meghalok, keverjék össze a hamvaimat az állatok hamvaival. Nem érdekel, mi történik velünk a halálunk után, csak az számít, hogy együtt legyünk.”
(…) Minden egyes macska és minden egyes kutya, de természetesen azt is mondhatnám, hogy minden egyes hal egy külön egyéniség, csak rá jellemző tulajdonságokkal.
Kutyákról és az ő személyiségükről sokkal több hozzászólás érkezik, aminek valószínűleg az az oka, hogy velük sokkal nagyobb összhangban vagyunk. A kutyák és az emberi faj is rendkívül szociális. Carolina Meyer ezt írta nekem:
„Tavaly három kutyám is elpusztult. Ketten rákban, egy pedig egy autoimmun betegségben. Mindegyiket a kedvenc takarójával vagy játékával temettük el. A sírjuknál tartottunk egy kis szertartást, és beszéltünk hozzájuk. Elmondtuk nekik, mit szerettünk bennük a legjobban, és hogy miért fognak hiányozni. Azt is elmondtuk hangosan, mi volt a legviccesebb és legédesebb dolog, amit tettek. Néhány nappal később elmentünk egy állatmenhelyre, és megmentettünk egy „halálsoron” lévő kutyát. Ezután is osztottunk meg egymással aranyos videókat és képeket az elhunyt kutyákról. Haláluk évfordulóján meg is emlékeztünk róluk.”
Nagyon szép dolog, ha valaki egy halálsoron lévő kutyát ment meg. Micsoda kedves módja annak a szeretetnek a visszafizetésének, amit a saját kutyánktól kaptunk! A történetek megosztása az egyik legnépszerűbb módja a kedvencünkről való visszaemlékezésnek.
Zoe Weil így írt nekem erről:
„Van egy hely a kertünkben, ahová eltemetjük az állatainkat. Mindegyik sírra teszünk egy nagy követ, amibe belevéssük a nevüket és azokat a dolgo kat, amik fontosak. Amikor eltemetjük őket, még sztorizgatunk róluk, mielőtt befedjük őket földdel. Az összes vicces, emlékezetes dolgot elmondjuk róluk. A származásukat mindannyian ismerjük, mivel mind menhelyről való állat. Amikor végeztünk, befedjük földdel a testüket, és virághagymákat vagy virágokat ültetünk a földbe. A fiunk azt mondta, sohasem adhatjuk el ezt a házat az eltemetett állatok miatt.”
Először nem értettem, hogy a híres állatjogi aktivista, Kim Stallwood miért mondja azt nekem: „Imádott kutyánkat, Shellyt egy titkos helyre temettük el, oda, ahová szeretett járni.” Mire jó egy titkos kert? – gondoltam magamban. Soha nem jutott volna eszembe, hogy a kutyáknak titkaik vannak (hacsak nem az, hogy mindent megtartanak maguknak, amit mi, emberek vallunk be nekik). Amikor egy másik Facebook-ismerősöm megosztotta velem az alábbiakat, hirtelen megértettem, miről van szó:
„Amikor nyolcéves voltam, és eltűnt a legjobb barátom, Goliath, mikor a családommal elmentünk nyaralni, belevéstem a nevét egy sziklába. Amikor elköltöztünk, magammal vittem a sziklát, és csináltam neki egy titkos kertet. Úgy érzem, hogy a titkos kert az együtt töltött időt és a történeteinket jelképezi.”
Így már megértettem.
Tenni valami szép és emlékezetes dolgot szeretett állatunkért, a legtöbb, amit tehetünk. Egy szertartást nem kell megismételni, de hozzájárulhat ahhoz, hogy jobbá tegyük a világot az állatok számára.
Forrás: Elvesztett társaink
Ajánlott könyv: Jeffrey Moussaieff Masson – ELVESZTETT TÁRSAINK
