Akárkik is legyünk, és akárhol is éljünk, elkerülhetetlen, hogy fájdalmat tapasztaljunk. De épp ennyire elkerülhetetlenül, és hajlamosak is vagyunk rá, hogy ebből a fájdalomból minél többet az árnyékban tartsunk, stratégiákat keressünk az enyhítésére, elmulasztására, vagy ellenkezőleg, elmeneküljünk a fájdalmunk elől. Minél inkább menekülünk a fájdalom érzete elől – akár a tagadás, az elkülönülés vagy figyelmünk elterelése által –, annál mélyebben ágyazódik belénk, és nem csak az árnyékunkba. Szóval mihez kezdjünk?

A zsigeri reakció az, hogy a fájdalmunk felé fordulunk, ami azt jelenti, hogy szembenézünk vele, és megérezzük a nyers valóját. Aztán közelebb megyünk a fájdalmunkhoz, óvatos lépésekkel, fokozatosan belelépünk, és hagyjuk, hogy a teljes figyelmünk a hatalma alá kerüljön. És elkezdjük felismerni: ahhoz, hogy felülemelkedhessünk a fájdalmunkon, bele kell lépnünk.

Gyakran amikor azt mondjuk, hogy valami fáj, akkor igazából nem is vagyunk benne a fájdalmunkban, csak közelebb vagyunk hozzá, mint amennyire szeretnénk. Ekkor bizonyos értelemben még mindig kívül vagyunk rajta, el vagyunk zárva a mélységeitől, a belső felépítésétől.

De talán felmerül bennünk: nem az a lényeg, hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, vagy legalább elmeneküljünk előle? Hiszen nem eléggé kellemetlen a fájdalom már így is? Miért tegyük rosszabbá azzal, hogy közelebb kerülünk hozzá, sőt, bele is lépünk?  Ezek és az ehhez hasonló kérdések teljesen érthetők, hiszen irtózunk a fájdalomtól, legyen az testi, mentális, érzelmi vagy spirituális. Már az az elképzelés is, hogy a fájdalom felé forduljunk, és olyan közel kerüljünk hozzá, hogy megismerjük, ellentmondásosnak, butaságnak, tévesnek vagy mazochistának tűnhet.

shutterstock_184498043 (1)

A fájdalmunk felé fordulni nagy szabadsággal jár – olyan szabadsággal, amely a létezésünkben erősít meg minket. Ahogy lassan, de biztosan felhagyunk a különböző módszereinkkel, amelyekkel a fájdalom elől menekültünk, az energia, amelyet a menekülésbe fektettünk – ahelyett, hogy egyszerűen a fájdalommal együtt létezzünk – felszabadul, és felhasználhatóvá válik számunkra más, életteli célokra.

A fájdalmunkkal együtt létezni nem egyszerű, de idővel és gyakorlással kivitelezhető. Minél inkább jelen van az életünkben a fájdalom, annál kevésbé fog fájni. Lehet, hogy még így is fájni fog, de nem érdekel majd minket annyira, jobban el tudjuk majd viselni, valamint könnyebb lesz megtartani, megfékezni vagy éppen kifejezni bizonyos körülmények között (amikor érzelmi megkönnyebbülésre van szükségünk).

Sokféle fájdalom létezik – fizikai, érzelmi, mentális, pszichológiai, egzisztenciális –, de mindegyik fájdalom lényege a kellemetlen és kényelmetlen érzés, az irritációtól egészen a szenvedésig. Ez az, amivel találkozunk, tartogatjuk, és vele kerülünk intim kapcsolatba, amikor a fájdalmunkkal dolgozunk, megismerve a részleteit és igazi valóját.

A fájdalom felemészthet minket, de a fájdalomtól való menekülésre irányuló törekvéseink is képesek erre. Amikor elfordulunk a fájdalmunktól, és kiutat keresünk, elkerüljük a megismerését és a vele való kapcsolódást. Csapdába ejtjük magunkat azzal, hogy azon megoldásaink függőivé válunk, melyeket a fájdalom megszüntetésére kezdtünk alkalmazni.

Bármennyire is kívánjuk, hogy a fájdalom ne létezzen, az kitart, ugyanazt az egyszerű lehetőséget kínálva: ne kerüljük el többé. Használjuk életadó célokra, hogy még nagyobbra nyithassuk a szemünket, és még mélyebben verhessünk gyökeret a földbe.

Ez nem azt jelenti, hogy a fájdalom valamiféle csodálatos ajándék, hanem hogy a fájdalom nyitottan érzett jelenléte képes arra, hogy a figyelmünket egyvalamire fókuszálja, és hogy a teljesség érzését keltse bennünk.

Menj a fájdalmad szívéhez, és nem találsz több fájdalmat, csak szabadságot, aminek nincs szüksége a fájdalom hiányára.

Forrás: http://www.robertaugustusmasters.com/emerge-pain-enter-2/

Ajánlott könyv:

Ferfi_ero_B1_800px