Nem csupán a nyugati klímakatasztrofisták figyelmeztetnek a hatalmas haláltusa közeledtére. Számos őslakos nép is úgy látja, nagy veszedelem vár ránk. És ők nem az üvegházhatású gázok mennyiségének emelkedésére gondolnak, hanem azon okok és okozatok összességére, amelyek következtében az élet szentsége elvész. E mélyebb ok-okozati háló kibogozásához mélyebbről jövő tettekre van szükség, amelyek mozgatórugója ugyanaz: hogy ismét felismerjük az élet és az anyag szentségét. Mindez új reményt hoz, s végre megszabadulhatunk a klímaváltozás elleni végtelen „harc” hiábavalóságának terhétől.
Azokat, akik végigolvasták a Klíma c. könyv 4. és 5. fejezetét, biztosan nem lepi meg, hogy az őslakos népek számtalan figyelmeztetése egy bizonyos szinten egyszerűen az ökoszisztéma pusztulására hívja fel a figyelmet. Következzenek a neves yanomami sámán, Davi Kopenawa szavai a The Falling Sky című könyvből:
„Az erdő él. Csak akkor halhat meg, ha a fehér emberek továbbra is egyre pusztítják. Ha sikert aratnak, a folyók eltűnnek a föld alatt, a talaj elporlad, a fák elsorvadnak, a kövek pedig megrepedeznek a hőségben. A kiszáradt föld üressé és csendessé válik. A xapiri szellemek, akik leereszkednek a hegyekből, hogy a tükreikkel játszadozzanak az erdőben, messzire menekülnek majd. Sámán atyjuk többé nem tudja szólítani őket, hogy táncukkal megvédelmezhessenek minket. Elveszítik a hatalmukat, így többé nem űzhetik el azokat a megbetegítő gőzöket, amelyek felemésztenek mindannyiunkat. Nem tarthatják távol a gonosz lényeket, akik káoszt keltenek az erdőben. Mind meghalunk, egyikünk a másik után, a fehér emberek ugyanúgy, akárcsak mi. Végül minden sámán elpusztul. Majd miután már egyikük sem lesz életben, hogy tarthassa az eget, az lezuhan.”
Kopenawa itt azon hitéről ad tanúbizonyságot, amelyben a legtöbb őslakos kultúra osztozik, miszerint az emberek cselekedetei, rituáléi jelentik azt a ragasztót, amely egyben tartja a világot. Ha megfeledkezünk valódi feladatainkról, és nem szolgáljuk többé az életet, a világ széthullik.
A kolumbiai Sierra Nevada de Santa Maria hegységben élő népek (amelyek legismertebbje a kogi törzs) hasonló hitrendszerrel rendelkeznek. Felfogásuk szerint létezik egy fekete fonal, a rejtett kapcsolatok egy olyan hálózata, amely a Föld összes szent helyét összeköti. Amennyiben e fonal elszakad, szerencsétlenségek sora vár ránk, és e csodálatos világ összeomlik. Ha valahol kiirtunk egy erdőt vagy lecsapolunk egy mocsarat, mindennek szerte a világon szörnyűséges következményei lehetnek. Pusztításunk eredményeképp a sámánok lassan már nem tudják elvégezni a feladatukat, és fenntartani a természet egyensúlyát.
Hogyan értelmezzük e figyelmeztetéseket?
A nyugati ember számára számtalan értelmezési lehetőség létezik, ám ezek egyike sem kielégítő. A legtöbbünk manapság már nem utasítaná el gorombán e tudatlan, primitív népek varázsos-vallásos fecsegéseit arra hivatkozván, ki kell nevelnünk belőlük az ostoba babonaságokat. Mára sokkal kifinomultabb módszereket fejlesztettünk ki arra, hogy süket fülekkel reagáljunk az üzenetükre.
Ezek egyikét nevezhetjük „lételméleti imperializmusnak”. Ennek alapján mondhatnánk, hogy: „Igen, abban, amit ezek az őslakosok mondanak, lehet némi igazság. A fekete fonal az ökológiai kapcsolatrendszer metaforája, a xapiri szellemek pedig a vízkörforgást jelképezik. Az őslakosok a természet alapos megfigyelőiként tudományos igazságokat fejeznek ki saját kultúrájuk nyelvén.” Ez így egészen jól hangzik, nemde? Hiszen így elismerjük, hogy az őslakosok valóban a természet nagy tudású megfigyelői. Azonban e látásmód a tudományos anyagelvűség tanait tekinti alapigazságnak, ezzel elutasítja az őslakos népek konceptuális kategóriáit és az általuk felfedezett ok-okozati összefüggéseket. Lényegében azt állítja, hogy mi jobban értjük a valóság természetét, mint ők.
Ha az üzenetük pusztán annyiból állna, hogy „Jobban kellene törődnünk a természettel”, a fenti értelmezés megfelelő lenne. Ám a Davi Kopenawához hasonló emberek és a Sierra Nevada-i törzsek egy sokkal mélyebb változásra szólítanak fel minket. Jobban értjük-e a valóság természetét, mint ők? Egykor úgy tűnt, hogy igen, de mára állítólagos „megértésünk” eredménye – a társadalmi és ökológiai válság – jócskán megtépázta e bizonyosságot.
Süketségünk második és a fentiekhez hasonló formája – amit Edward Said „orientalizmusnak” hív – egy másik kultúra a célból történő eltorzítása (romanticizálása, démonizálása, eltúlzása vagy leegyszerűsítése), hogy az jobban illeszkedjék kényelmes és saját érdekeinket szolgáló nézőpontunkhoz. Ugyanígy, a kogikat is kezelhetnénk egyfajta kulturális vagy spirituális fetisizmus tárgyaként, beolvasztva őket saját kulturális mitológiánkba, például úgy, hogy a tudományos vizsgálódás tárgyává tesszük hiedelmeiket, életmódjukat pedig beszuszakoljuk különböző etnográfiai kategóriákba. Ezzel a módszerrel biztonságos helyre dughatjuk és sajátunkévá tehetjük őket. Ez is egyfajta imperializmusnak tekinthető.
Megtehetjük ugyanezt úgy is, ha számunkra ideális módon egy „őslakos bölcsességek” címkével ellátott mappában helyezzük el az üzeneteiket, a törzs tagjait a szuperhős szintjére emelve – és mindeközben egyben elembertelenítjük őket. Nem számít valódi tiszteletnek, ha egy olyan képmást – saját árnyékunk kifordított képmását – bálványozunk, amelyet egy másik kultúrára vetítünk ki. Ha valóban tisztelünk valakit, a saját környezetében próbáljuk megérteni őt.
A Sierra Nevadai-i törzsek mára két film, a From the Heart of the World (A világ szívéből) és az Aluna jóvoltából híressé váltak. A más kultúrákról szóló dokumentumfilmeket mindig is egy kicsit kellemetlenül fogadtam, mivel szükségszerűen tárgyiasítják alanyaikat, egy „dokumentum”(film) témájává degradálva őket. És azzal, hogy dokumentáljuk az életüket, beillesztjük őket a sajátunkba, biztonságos környezetbe helyezve, oktató, szórakoztató, avagy motivációs tananyaggá, illetve a Debord által leírt „spektákulum társadalmává” redukálva a történetüket. Szerencsére ezek az alkotások nem dokumentumfilmek.
De ki készítette a filmet? Alapjáraton azt mondanánk, Alan Ereira, egykori BBC-s producer, aki a kamerájával és csapatával a helyszínre érkezett. Ám erről maga Ereira és a kogik sem így nyilatkoztak. Az ő elmondásuk szerint az idősek felfigyeltek a bolygó egyre gyorsabb ütemű pusztulására, és felvették a kapcsolatot a külvilággal, hogy eljuttathassák nekünk az üzenetüket, miszerint muszáj abbahagynunk pusztító tevékenységünket. Mindezt először az 1990-es From the Heart of the World című film keretében tették meg, ezután pedig ismét csak visszavonultak a külvilágtól.
Nyilvánvalóan nem hallottuk meg az üzenetüket. „Biztos nem fogalmaztunk elég egyértelműen”, konstatálták, így ismét megkeresték Ereirát, hogy elkészíthessék a folytatást. A posztkoloniális analízis eszközeiben otthonosan mozgó cinikus megfigyelő azt gondolhatja, hogy azon állítás, miszerint „a kogik szorgalmazták e film leforgatását, hogy közvetíthessék az üzenetüket” pusztán egy filmes fordulat, avagy egy módszer arra, hogy megelőzhessük az adott nép „egzotikusként” való feltüntetése, az orientalizmus és a kulturális kisajátítás vádját. Azonban ezen értelmezés már önmagában egyfajta kolonializmus, hiszen a kogikra lesajnálóan, a filmkészítő gyámoltalan sakkfiguráiként tekint, és nem veszi figyelembe azt, hogy kifejezetten ők kérték a rendezőt, térjen vissza, hogy átadhassanak egy fontos üzenetet a „kistesónak” (azaz nekünk).
Készpénznek vehetjük-e, amit a Sierra Nevada-i idősek mondanak? Valóban tekinthetjük-e őket nemcsak e film, hanem a fenti üzenet értelmi szerzőinek, amelyet saját kezdeményezésükre küldtek el nekünk? Ha mindezt megtesszük, azzal a visszájára fordítjuk a néprajztudománynak még a posztkolonialista szempontból legérzékenyebb ágában is ott bujkáló erőviszonyokat, miszerint a néprajztudós és a néprajztudomány alanyának viszonya általában állandó (és intézményesítetté is válik, amint – minden felelősség elhárítása mellett – a tudományos munkákban is megjelenik). Az antropológusok általában nem ismerik el a néprajztudomány által kutatott kultúrák szerzőségét a tudományos világnak küldött üzenetek esetében.
Ezekben a filmekben a gyarmatosítói pillantás ezúttal ránk vetül: szigorúan, esdekelve, hatalmas szeretettel. Az idősek azt mondják: „Azért pusztítjátok a világot, mert nem emlékeztek a Dédanyára. Ha nem hagyjátok abba, a világ meghal. Kérlek, higgyetek nekünk! – mondják. – Abba kell hagynotok ezt. Gondoljátok, csak azért beszélünk, hogy ne legyünk csendben? Az igazat mondjuk.”
Miért nem hallgatott rájuk mindeddig a „kistestvérük”? Közel harminc év is eltelt azóta, mióta a kogi törzs idősei először elküldték üzenetüket a fejlett világ lakóinak. Talán azért nem figyeltünk, mert még nem volt bennünk kellő alázat. Továbbra is próbáljuk valahogyan bedobozolni, leuralni és jelentéktelenként feltüntetni a kogikat és az üzenetüket, hogy azt kényelmesen beilleszthessük a világról alkotott jelenlegi nézeteinkbe.
Könyvemben kifejtettem, hogy ez az egyszerűsítő látásmód az alapja a világ kézzel fogható leegyszerűsödésének: a fajok kihalásának, a talaj kimerülésének, az ökoszisztéma összeomlásának stb. A kogik szinte ugyanerről beszélnek. Azt mondják, a gondolat az állvány, melynek segítségével aztán az anyag megépül, s hogy gondolat nélkül semmi sem létezhetne. (Ez nem egy emberközpontú megközelítés, hiszen ők a gondolatot nem pusztán az emberi elme produktumának tekintik, hanem úgy tartják, az már az emberek előtt is létezett, mi csupán jelfogóként működünk közre.) Az Aluna hivatalos weboldala így jellemzi a kogik álláspontját: „Nem csupán kizsákmányoljuk a világot, hanem lebutítjuk, lerombolva nemcsak a kézzel fogható rendszert, hanem az annak alapjául szolgáló gondolatot is.”
Szerencsére az az alázat, amely ahhoz kell, hogy valóban meghalljuk a Sierra Nevada-i idősek üzenetét, hamarosan megérkezik hozzánk, és mi másból születhetne meg, mint a megalázottságból? Ahogyan kulturális mítoszaink összeomlanak, imádott rendszereink, mint a technológia, a politika, a jog, az orvostudomány, az oktatás és hasonlók bukását látva újra és újra megszégyenülünk. Csakis az egyre fáradhatatlanabb és makacsabb tudatlanság képes arra, hogy továbbra is tagadjuk: a civilizáció nagyszabású terve zsákutcába jutott.
Mára tisztában vagyunk vele, hogy amit a természettel teszünk, magunkkal tesszük, hogy az ő kifosztása minket is elszegényít. A technológia hívei és a manipulátorok utópisztikus ábrándja egyre inkább a távolba vész.
A kategóriáink és narratíváink lebontása, a világról alkotott mítosz leépítése megajándékoz az alázatra való képességgel. Csak ennek birtokában érhetnek el hozzánk az őslakos népek tanításai – mármint oly módon, hogy valóban meg is értjük őket, nem csupán rálegyintve bepakoljuk egy „őslakos bölcsesség” feliratú dobozba, mint valami műtárgyat vagy spirituális felismerést
Nem arra próbálok meg ösztönözni, hogy tegyük magunkévá és életünk szerves részévé a bennszülött kozmológiát. Nem kell átvennünk a sámáni rituáléikat, vagy megtanulnunk, hogyan hallhatjuk a buborékokat a vízben. Azt a hozzáállást viszont igenis el kell sajátítanunk, ami egyáltalán arra késztet valakit, hogy meg akarja érteni a vizet: ez pedig annak elfogadása, hogy a természet él és intelligenciával rendelkezik. Így már rá fogunk találni a saját módszereinkre, amelyek segítségével meghallhatjuk őt.
A civilizált nyugati elme számára nem egyszerű megemészteni azt a nézetet, miszerint a természet intelligens lenne, kivéve akkor, ha emberi vagy épp isteni tulajdonságokkal ruházza fel azt – ezzel viszont csak egy újabb kísérletet tesz a meghódítására.
Az, hogy öntudattal és cselekvőképességgel ruházzuk fel a természetet és annak minden egyes elemét, nem azt jelenti, hogy egyben emberi öntudatot és cselekvőképességet kölcsönzünk neki, és emberszerűnek tüntetjük fel, akárcsak egy mesekönyvben. Sokkal inkább azt, hogy feltesszük a kérdést, hogy mit akar a föld, mit akar a folyó, és mit akar a bolygó – mindazon kérdéseket, amelyek ostobaságnak tűnnek, amennyiben a természetre mint tárgyra tekintünk.
Azonban már az anyagelvű gondolkodás sem ugyanazt jelenti, mint régen. A tudomány fejlődik, s mára felismerte, hogy a természet – akárcsak az emberi test – egymással összefonódó rendszerek hálózata, amelyek egy nagyobb rendszeren belül léteznek. Ez pedig egy még nagyobb rendszer része és így tovább – hogy a talaj mikorrhiza hálózatai ugyanolyan összetettek, akárcsak az emberi agy szövete; hogy a víz információt és struktúrát hordoz; hogy a föld, sőt, még a nap is ugyanolyan homeosztatikus egyensúlyt tart fenn, akár az emberi test. Egyre inkább ráébredünk, hogy a rend, az összetettség és a szervezettség az anyag alapvető jellemvonásai közé tartoznak, és különböző kézzelfogható folyamatok formájában manifesztálódnak – olyanokéban, amelyeket észlelni tudunk, és talán olyanokéban is, amelyeket nem. A kirekesztett lélek visszatér az anyagba – de nem kívülről, hanem belülről.
Így ahhoz, hogy a kérdés, mit is akar a természet, értelmet nyerjen, nincs szükség semmiféle természetfeletti dologra vagy külső intelligenciára. Az akarat egy organikus folyamat, egy, a kapcsolatokból eredő entelecheia , a kibontakozó teljesség felé történő elmozdulás.
E megközelítés szerint pedig büntetlenül nem irthatjuk ki az erdőket, csapolhatjuk le a mocsarakat, szabályozhatjuk gátakkal a folyókat, szabdalhatjuk fel utakkal az ökoszisztémákat, áshatunk külszíni bányákat, s nem fúrhatunk olajkutakat sem. A kogik szerint ezzel a természet egészét megkárosítjuk, csakúgy, mintha levágnánk az ember valamelyik végtagját, vagy eltávolítanánk az egyik szervét. A mindenség épsége az egyes részek épségének függvénye. Nem vághatunk ki egy erdőt, majd ültethetünk egy másikat valahol máshol, megnyugtatva magunkat azzal, hogy a nettó szén-dioxidmennyiséget illető számításaink szerint nem okoztunk kárt. Hiszen honnan tudjuk, hogy nem fosztottuk-e meg a természetet az egyik szervétől? Honnan tudjuk, hogy nem pusztítottuk el azt, amit a kogik esuanának hívnak – a természeti világ állványzataként szolgáló fekete fonal egyik fontos csomóját? Honnan tudjuk, hogy nem tettünk tönkre egy szent fát, amelyet a kogik „a faj atyjának” neveznek, és amelytől az egész faj léte függ?
Amíg mindezekben nem lehetünk biztosak, jobb, ha nem követünk el semmiféle további bolygóirtást. Minden egyes érintetlen torkolatvidéket, folyót, erdőt és lápot, amely csak megmaradt nekünk, szentként kell tisztelnünk, miközben újraépítünk mindent, amit csak tudunk. Davi Kopenawa és a Sierra Nevada-i idősek egyetértenek abban, hogy nem vagyunk messze a világ pusztulásától. E figyelmeztetés nem mond ellent annak a lehetőségnek, amelyet a 7. fejezetben kifejtettem: hogy az emberiség talán életben maradhat egy tönkretett, halott betonvilágban – ha a világ el is pusztul, mi túlélhetjük.
A tudomány kezdi felismerni azt, amit számtalan kultúra mindig is tudott. Az okok és okozatok láthatatlan hálója valóban összeköti egymással a Föld minden egyes zugát. Ha utat építünk valahol, és ezzel egy stratégiai ponton vágjuk el a víz folyását, változások olyan láncolatát indíthatjuk el – fokozódik a párolgás, a talaj szikesedésnek indul, a vegetáció kipusztul, áradások és aszályok váltogatják egymást –, amelynek messzire nyúló következményei lesznek. A fenti tényt el kell fogadnunk a minden más létezővel való összekapcsolódás és az élőlény mivolt általános alapelvének példájaképp. Ellenkező esetben csupán az eszközközpontú haszonelvűség érvei állnának rendelkezésre ahhoz, miért is kellene megóvnunk a természetet – például: védjük meg az esőerdőket, hiszen hasznot hajtanak a számunkra. Ám ez a hozzáállás maga a probléma része. Több szeretetre van szükségünk, nem pedig több önös érdekre. Tudjuk, hogy helytelen dolog a saját hasznunkra gondolva kizsákmányolni egy embertársunkat, hiszen a másik is egy önálló élőlény saját érzésekkel, vágyakkal, fájdalmakkal és örömökkel. Ha tisztában lennénk vele, hogy a természet ugyancsak önálló élőlény, őt sem rombolnánk tovább. Ahogyan a törzs egyik idős tagja mondja az Aluna című filmben: „Ha tudnátok, hogy ő is érző lény, abbahagynátok.”
Ha tudnátok, hogy ő is érző lény, abbahagynátok. Hát nem nyilvánvaló, hogy amíg nem tudjuk, hogy a bolygó is érző lény, sosem fogjuk abbahagyni a pusztítást? Nem nyilvánvaló, hogy egy olyan új mítoszra, új világnézetre van szükségünk, amely segít ráébrednünk, hogy ő is érző lény?
Forrás: Klíma
Ajánlott könyvek: Charles Eisenstein – KLÍMA – ÁTFOGÓ MEGOLDÁSOK EGY ÉLHETŐ JÖVŐÉRT
