Lehetsz hálás az áldásokért és kihívásokért is egyszerre? A rendkívüli hála gyakorlata
A legutóbbi Hálaadás alkalmával a rendkívüli háláról írtam, és úgy érzem, az idei hálaadáskor is ez szólít. Általában, amikor háláról beszélünk, az áldásainkért fejezünk ki hálát. Hálás vagyok Sienáért, a gyönyörű lányomért. Hálás vagyok, amiért az óceán mellett élhetek, vörös fenyők között, a világ legszebb helyén. Hálás vagyok, amiért úgy érezhetem, hogy hívásom megélésének és beteljesítésének tökéletes középpontjában állok, mellyel egyedi utamon végezhetem a szent szolgálatot. Az áldásaink után érzett hála megnyitja a szívünket és megemeli a rezgésszintünket, ezzel még több áldást vonzva. Hálásnak lenni az áldásainkért jó érzés, és arra emlékeztet bennünket, hogy becsüljük meg azt, ami már a miénk. Ez a fajta hálaadás egyszerű, amikor eszünkbe jut figyelmet fordítani rá.
De gyakorolhatjuk a rendkívüli hálát is? Lehetünk-e ugyanilyen hálásak a küzdelmeinkért – fájdalmas tapasztalatainkért, kríziseinkért és a lélek sötét éjjeleiért, amit mind kollektíven, mind individuálisan
megtapasztalunk? Hozzáférhetek-e a tudatosság állapotához, mely megengedi számomra, hogy hálás legyek öt szeretett ember elvesztéséért ezen az őszön – túl fiatal és tragikus halálukért? Lehetek-e hálás azért, hogy szakított velem, akit imádok? Lehetek-e hálás azért, mert a spirituális lelkigyakorlat-központom, a Harbin Hot Springs – a hely, ahova elmennék egy ilyen fájdalom feldolgozására – porig égett egy futótűzben?
Ha még távolabb tekintek, kultúraként lehetünk-e hálásak azért, ami az ISIS körül történik, miközben ártatlan embereket gyilkolnak meg világszerte a dzsihád nevében? Megtalálhatjuk-e a szívünkben nem csupán az elfogadást, de akár a köszönetmondást azoknak a szenvedő lelkeknek, akik azt hiszik, öngyilkos merénylőként kell kiállniuk azért, amit igaznak hisznek? Lehetünk-e hálásak a klímaváltozásért? Állat- és növényfajok kipusztulásáért? A népirtásért? Nők és gyermekek szexuális kereskedelméért? Lehetünk-e hálásak az éhező gyermekekért és szenvedő menekültekért, a hatalmas viharokért, amelyek egész városok elpusztításával fenyegetnek?
A szétválás története
Lehetünk-e hálásak mindezen dolgokért, amelyek mind arra mutatnak, milyen messzire merészkedtünk abban, amit Charles Eisenstein a „szétválás történetének” hív – a világkép, amely az egymástól való különválást, a természettől, Istentől, az Egység misztikusainak iránymutatásától való szétválást jelzi nekünk? Ha megtaláljuk a módját, hogy hálát érezzünk azon dolgok felé, amelyek mind individuálisan, mind kultúraként felnyitják a szemünket, és így rendkívüli hálát érezhetünk azért, amit észreveszünk ennek az Egységnek a természetéről, talán… talán… végleg képesek leszünk – a nyugati kultúra nevében térdre ereszkedve a „folyamat” fájdalmas tapasztalataival – elkezdeni írni egy új történetet, az újraegyesítés korát? Talán ebben a korban nem bírálunk majd el mindent helyesnek vagy hibásnak, feketének vagy fehérnek, jónak vagy rossznak? Talán lehetnénk egyszerűen csak hálásak mindenért, hogy egészen megtestesülhessünk mint lelkek az emberi testben, hogy radikálisan megnyíljunk azelőtt a mély megtapasztalás előtt, hogy milyen ÉLETBEN lenni.
A cikk folytatását itt találod
www.lissarankin.com