Így tanít a misztikus Jézus – Gondolatok A Csodák tanítása alapján

A misztikus Jézus című legújabb könyvében, Marianne Williamson spirituális vezető egy olyan Jézusról ír, aki túllép a felszínes ábrázolásokon, és vallási dogmákon. Akiről ő beszél, az nemcsak egy történelmi Messiás, hanem egy manapság is mindannyiunkban élő szellemiség, egy belső vezető, híd egy másfajta gondolkodásmódhoz, az igazi egység képviselője: az, aki összeköti a szíveket.

Ez a könyv arról a Jézusról szól, akit A csodák tanításának tanítványaként ismert meg Marianne Williamson.

„A misztikus Jézus a tudatosság útja, annak megértése, hogyan működik a világegyetem, és hogyan tudunk mentálisan összehangolódni annak céljaival. A modern misztikust egy belső radar vezeti; ez mindannyiunkban ott van, és szó szerint Isten ajándéka. Akár lelkiismeretnek, akár etikának, akár Istennel kötött szövetségnek, a Szentlélek hangjának vagy Jézusnak nevezzük ezt az útmutatást, bölcsessége és fénye kétségtelenül a világ megváltása.” – Marianne Williamson

(Részlet a könyvből)

„Miközben haladunk az új évezredben, ki ne érezné azt közülünk, hogy a világ, ahogyan mi ismerjük, alapjaiban félrecsúszott, és ez nemcsak az egyéni életünkben mutatkozik meg, hanem abban is, ahogyan ezen a bolygón élünk? Ki ne ismerné fel, hogy az állandó erőszak és pusztítás egy mélyebb nyugtalanságot jelez? Ki ne keresne valamilyen módon egy magasabb célt, mélyebb értelmet, másfajta énképet?

A spirituális keresés ezekkel a kérdésekkel veszi kezdetét. És ha egyszer belekezdünk, megnyílik előttünk az út. Ha őszinte szívvel keressük a világ őrületén kívül eső utat, akkor – gyakran körülményesen és mindig titokzatosan – útmutatást kapunk, és eljutunk valamihez, ami megnyitja a belső ajtót.

A misztikus Jézus az egyik név ezen az ajtón. Ő olyasvalaki, akinek az elméje megtisztult az elkülönülés és az illúzió minden gondolatától, és akit Isten felhatalmazott arra, hogy ha kérjük, segítsen nekünk, többieknek, elérni ezt az állapotot. Ő egy pillanatra sem enged az ego csábításának, és a segítségével ezt mi is megtanulhatjuk. Mivel benne már kinyílt az ajtó, megvan a hatalma ahhoz, hogy segítsen kinyitni bennünk is. Nem ő az egyetlen út Istenhez, de ha a te utad Ő, akkor eljutsz a felismerésig. Ő egy belső tanító, egyfajta evolúciós útmutató vissza az ősi egységhez, amelyhez a lelkünk annyira vágyik visszatérni. Azért hívják Jézust a Krisztusnak, mert az illúzió világában élt, mégis emlékezett a magasabb rendű igazságra. Érzékelte ezt a világot, mégis képes volt túllátni rajta. Kifelé anyagi, befelé spirituális síkon élt. Benne a kettő eggyé vált.

Mivel minden elme egy egységet alkot, bárki spirituális teljesítménye mindenki számára elérhető. A misztikus Jézust megidézve emlékszünk arra, hogy kik vagyunk, és mások kik velünk kapcsolatban. Őt segítségül hívva megidézzük valódi énünket, s ennek emléke megment a minket egyébként kínzó téves gondolkodástól.

Minden hamis hiedelem abból a téves felfogásból ered, hogy különállók vagyunk. A gondolat, hogy különállók vagyunk, olyan, mint egy árnyék a nap előtt, amely érzelmi sötétségben tart minket. Azt hisszük, hogy rosszabbak vagy jobbak vagyunk másoknál; azt hisszük, hogy mások ítélkeznek felettünk, vagy mi ítélkezünk felettük; támadunk és védekezünk egy krónikus, önmagát fenntartó ördögi körben. Annak a hiedelemnek az állandó poklában élünk, hogy különállók vagyunk azoktól, akiktől egyébként nem tudunk elkülönülni. Vágyunk a szeretetre, vágyunk az ősi egység érzésére, mégis úgy gondolkodunk és viselkedünk, hogy attól az elkülönülés valóságosnak tűnik.

A bűntudat az ego legerősebb eszköze, és az emiatt érzett fájdalom annak a legrosszabb tapasztalása. Jézus olyan, mint egy kötél, amely kihúz minket a szorongás feneketlen kútjából; menekülés az önutálatunk poklából. Azáltal, hogy megtanít rá, hogyan bocsássunk meg egymásnak, megmutatja, hogyan szeressük önmagunkat.

Úgy bánj másokkal, ahogyan szeretnéd, ha veled bánnának, mert amit másokkal teszel, azt valójában magaddal teszed. Ez az aranyszabály valódi arany: amit rólad gondolok, vagy veled teszek, azt magamról gondolom, vagy magammal teszem.

A fizikai érzékszerveinken túli tartományban nincs olyan hely, ahol te megállsz, én pedig megyek tovább. Amikor ítélkezem feletted, magam felett ítélkezem; amikor megtámadlak, magamat támadom meg. Bármit adok neked, azt magamnak adom. Amint sikerül felismernünk ezt a magasabb igazságot, a különálló identitások és az ellentétes szükségletek feloldódnak a semmiben, ahonnan jöttek. Amint felismerjük, hogy spirituálisan egyek vagyunk, akkor „valódi Énje érdekében nagylelkűvé”* leszünk. (TK/15.) Az észleléseink újrakalibrálódnak, megváltoztatva a mások iránti felelősség érzetét.

Ennyire egyszerű. Mégis sokkal könnyebb mondani, mint megtenni.

A világ illúziói erősek, de egyik sem erősebb az ember bűntudatánál. Elméletben könnyű elfogadni, hogy valakinek a hibája mögött ártatlan lélek áll, de a valóságban rendkívül nehéz ezzel a gondolattal azonosulni. Attól a tudattól, hogy egy személy spirituálisan ártatlan, addig eljutni, hogy ártatlannak is érzékeljük az illetőt, sokszor több, mint amire önállóan képesek vagyunk.

Jézus olyasvalaki, akinek megvan a hatalma – ha kérjük –, hogy belépjen az elménkbe, és megossza velünk az ő képességét a feltétel nélküli szeretetre. Néha az elengedéshez elég egy kicsit könnyebben venni a dolgokat. Máskor azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű. Ha valaki csúnyán elárult minket, vagy feltépte a legmélyebb gyermekkori sebeinket, úgy érezzük, csoda kéne ahhoz, hogy képesek legyünk megbocsátani. A misztikus Jézus ez a csoda. „A te elméd és az én elmém egyesülhet, hogy ragyogásukkal túlragyogják az egót, és minden gondolatodban, minden tettedben felszabadítsák Isten erejét.”* (T/72.)

Jézus nem léphet be hívatlanul a gondolatrendszerünkbe, mert az a szabad akaratunk megsértése lenne. Ám ha szánunk rá egy pillanatot, tényleg akár csak egy pillanatot, és hívjuk őt, akkor „mindig felel a legkisebb hívásra is”.* (T/102.) Isten felhatalmazta őt, hogy mindig segítsen nekünk, amikor hajlandók vagyunk az elkülönülésen túlra látni. A jószándék kevés ehhez, de a hajlandóság elég. Amikor őszintén hajlandóak vagyunk az illúzió fátylán túlra tekinteni – a bűntudat gondolatain túlra, amelyeket mindannyian olyan jól ismerünk –, eljutunk az ártatlan igazsághoz, amelyből mindannyian vagyunk, és változást tapasztalunk az érzékelésben. Ez a változás egy csoda, amely gondolati szinten megváltoztat minket, és ebből következően az életünket is.

Tegyük fel, hogy vitába keveredsz valakivel, akit szeretsz. Ő támad, te pedig védekezel, vagy te támadsz, és ő védekezik. Ilyen esetben természetesen teljesen biztos vagy benne, hogy neked van igazad. A szenvedés kereke körbe-körbe forog, a saját nyomorúságod keresztjéhez szegez, és tönkreteszi a kapcsolatod szövetét. Az emberek manapság számtalan kifejezéssel szolgálhatnak számodra azzal kapcsolatban, ami közöttetek zajlik, egyebek közt ilyen lehet a „trauma”, az „elnyomás”, a „poszttraumásstressz-szindróma” és a „narcizmus”. Lehet, hogy mindegyik helytálló, és talán mindegyikkel foglalkozni kell. Ám e kifejezések elemzése nem fog megszabadítani a saját szenvedésed poklától, amíg meg nem találod a saját utadat a megbocsátáshoz.

Mert ha valaki más bűntudatához ragaszkodunk, a sajátunkat sem engedjük el. A hajlandóságunk, hogy meglássuk a másik ember ártatlanságát – kiterjesztve az érzékelésünket az általa elkövetett hiba szintjén túlra, hogy megismerjük, ki is ő valójában –, az maga a megbocsátás, ami szabaddá tesz minket.

Most állj meg egy pillanatra! Légy hajlandó megszakítani a körforgást, ami mostanra egyfajta ördögi huzavona lett. Vegyél egy mély levegőt, és emlékezz arra, hogy „E világ mögött ott rejlik a világ, amit akarok”* (MF/253.) – egy Valóság, amely ezen a világon túl van. Némán áldd meg a másik személyt; esetleg magadban vezekelj a kettőtök nevetséges viselkedéséért. Ha segítséget kérsz Jézustól, ő segíteni fog. Mondd neki, hogy hajlandó vagy úgy látni a szereplőket, ahogyan Ő látja – a másikat a maga ártatlanságában, magadat pedig a magadéban. Ragadd meg azt a pillanatot, küldj szeretetet, imádkozz csodáért, aztán pedig figyeld, mi történik. „Az ima a csodák közvetítője* (T/3.), és soha nem marad meghallgatás nélkül.

Drága Istenem!
Kérlek, mutasd meg, hogyan szemléljem ezt másképpen. Mutasd meg, hogyan lássak át a világ illúzióin.
Hajlandó vagyok meglátni ennek az embernek az ártatlanságát, és hajlandó vagyok meglátni a saját ártatlanságomat.
Drága Istenem, hatalmába kerített az indulat. Képtelen vagyok felülkerekedni a megbántottságon és a sértettségen.
De hajlandó vagyok rá. Jézus elméje szorítsa háttérbe az enyémet, és emeljen fel engem is, ahogyan Ő felemelkedett, hogy szabad lehessek.
Ámen.

Amint ezt kimondod, finom változások fognak beindulni. Bizonyos dolgok elhangzanak, mások pedig nem. A dolgok megváltoznak. Minden elme egyetlen közös elmét alkot, így a másik személy tudat alatti szinten érzékelni fogja az áldásodat. Amikor elengeded az ítélkezést, felszabadítod magadat. Itt már nincs szükséged több elemzésre. Csodára van szükséged. És meg is kapod.”

Forrás: A misztikus Jézus