Interjú Dr. Bruce Perry-vel. Dr. Bruce Perry és Oprah Winfrey kutatásaik és anekdotáik segítségével visszavisznek minket életünk kezdetére, hogy felkutassák traumáink gyökerét, és megosszák velünk a gyógyulás optimális módját.
Dr. Bruce Perry, a nemrégiben megjelent Mi történt veled? című könyv társszerzője – ő és Oprah Winfrey együtt írták a könyvet – akadémiailag elismert szakember, gyermekek mentális egészségével foglalkozó ideggyógyász, aki harminc évet felölelő munkássága során a gyermekbántalmazás, az elhanyagolás és a trauma a fejlődő agyra gyakorolt hatásait kutatta. Dr. Perry munkája világszerte befolyásolta a klinikai gyakorlatokat, programokat és szabályokat.
A Mi történt veled? egyik üzenete számomra az, hogy trauma esetében megvan a maga helye a terápiának, de gyógyulásunkra legnagyobb hatással a szerető és a megbízható emberekkel való állandó kapcsolódás mikrodózisai vannak. Ezek után mekkora szerepe van a terápiának a gyógyulási folyamatban?
Úgy gondolom, hogy hihetetlenül fontos a terápia a gyógyulási folyamat során, ezért tartok is terápiákat. Amit próbálok elérni, hogy a terapeuták, akikkel dolgozom, úgy gondoljanak magukra, mint egy karmesterre: aki tudja, hogy melyik a hangot és mikor kell megszólaltatni, de ő maga nem vesz részt az előadásban. A zenekar a kinti közösség: a tanárok, a szülők, az edzők és a testvérek; a segítendő gyermek életének minden szereplője. A terapeuta szerepe a zenekarban az, hogy megértesse mindenkivel, hogy mit kell csinálniuk: mikor lépjenek be, mikor lágyuljanak el, mikor legyenek hangosak, tehát hogy megalkossa a harmonikus terápiás szimfóniát. Nagyon fontos szerep a terapeutáé, de jelentős változást jelent ahhoz képest, ahogy a legtöbben (ma) gondolnak a (hagyományos) terápiára, ahova hetente egy órát jár a gyerek, aztán visszatér a világba. Azalatt az egy óra alatt történhetnek terápiás jellegű dolgok, de ez elégtelen mennyisége annak a szabályozásnak, jutalomnak és interakciónak, amely elengedhetetlen a gyógyuláshoz.
Amikor az epigenetikáról beszélünk, legtöbbször azt értjük alatta, hogy életstílusunk eredményeként génjeink ki- és bekapcsolnak, amely hatást gyakorolhat a betegségek kialakulására is: például a diabéteszre, valamint a tüdő- és szívmegbetegedésekre. A Mi történt veled?-ben az epigenetikát a transzgenerációs trauma lencséjén keresztül nézzük, mely szerint dédszüleink, nagyszüleink és szüleink genetikai szinten átörökítik ránk a traumáikat. Ha tudatában vagyunk ennek, és megdolgozunk azért, ami szükséges a fejlődésünkhöz, képesek lehetünk átírni a forgatókönyvet egy élet alatt, ezzel szolgálva a következő generáció érdekeit?
Testünk minden egyes sejtje – a csontok, az izmok, az agy – ugyanazokból a génekből áll, de az, hogy melyik gén kapcsol be, mindig az adott sejt történetétől függ. A fejlődési szakaszban például azok a sejtek, amelyek arra kapnak „jelet”, hogy csonttá váljanak, elkezdik gyártani mindazon anyagokat, amelyek a csontsejtté alakuláshoz szükségesek. Hasonló módon, az agyunkban lévő neuronok, amelyeknek a hálója lehetővé teszik a gondolkodást, az érzelmeink érzését és a mozgást, ugyanilyen szelektív génkifejeződés útján működnek. Tehát, ha ismersz valakit, aki felettébb stresszes vagy fenyegetve érzi magát, és a rendszer, mely a stresszre reagál, lassan aktiválódik nála, az ezeknek a (könyvben leírt) mintáknak a megváltozásához vezet. Más gének kapcsolnak be nála, mint valaki olyannál, aki sohasem találkozott hasonló nehézségekkel. Ha egy ilyen stresszes helyzet sokáig áll fent, az (nők esetében) befolyással van a petére, csakúgy mint a spermában lévő génekre, így amikor megszületik a gyermek, teste jelzéseket kap majd arra, hogy kapcsolja be ezt a túlaktivizált stresszreakció-rendszert, még akkor is, ha semmilyen extrém, külső stresszor nem indokolja ezt. Így tehát megörökölhetünk egyes élettani alkalmazkodási módszereket, melyek az előző generációban alakultak ki. A jó hír az, hogy ezek a mechanizmusok (az aktivált vagy deaktivált gének) a környezet jelzéseivel formálhatóak. Tehát hiába volt két generációval ezelőtt mindenféle stressz és trauma, következetes, kiszámítható és gondoskodó neveléssel az epigenetikai jelzések visszafordíthatók egy normálisabb mintává egy élet alatt.
A kihívás abban rejlik, hogy az emberek kikötve ezeknél az adaptációknál, úgy érzik, hogy nem értik meg őket, és egymással beszélgetve fokozzák a káoszt és a szenvedést. Így ahelyett, hogy megkapnánk a külső környezet jelzését, miszerint „nyugalom, a világ biztonságos”, inkább csak felerősítjük magunkban a stresszes szituációt, amit az agyunk érez, és amely így egy önbeteljesítő jóslattá válik.
Mesélsz arról, hogy miként hatolhatunk be gyorsan a prekortikális (primitív, kevésbé racionális, alacsonyabb rendű, kognitív feldolgozású) gondolkodásba, ez viszont szociális ballépésekhez, félreértésekhez és hasonlókhoz vezethet. Milyen módszereket használhatunk arra, hogy csökkentsük ezeknek az esetleges előfordulását, és rögtön a kéregállományhoz jussunk?
Az az érdekes, hogy amikor a kéregállomány teljesen kifejlett, egy rendszeren keresztül jelez ezeknek az alacsonyabb régióknak, és lecsendesíti őket. Ha az impulzus és az akció között eltelik száz milliszekundum, az általában elég idő ahhoz, hogy lelassítsuk a primitív reakciónkat, és agyunk fenti, racionális része megjelenhessen és így szóljon: „Ne mondd ki, ez a főnököd!” – nevet Dr. Perry. Ha tisztában vagyunk azzal, mikor jöhetnek velünk szembe olyan szituációk, amikor „felhúzhatjuk” magunkat – például a reggeli készülődés a gyerekekkel – és előre látható, hogy fokozódni fognak az érzelmek, hasznos lehet, ha elhatározzuk magunkban, hogy pár perccel hamarabb felkelünk és felkészítjük magunkat. Ha nyugodtak vagyunk, könnyebben hozzáférünk a kéregállományhoz és képesek vagyunk (könnyebben) beágyazni azt a milliszekundumot az impulzus és az akció közé.
Sokat írsz a szorongással, tanulási nehézségekkel vagy figyelemproblémákkal küzdő gyerekekről és arról, hogy ezek a viselkedések – melyeknek eredete tipikusan a genetikában vagy azzal összefüggésben lévő dolgokban rejlik – a trauma jeleit imitálják. Miben térne el a kezelési módszer a tüneteket kiváltó ok alapján?
Ez a területünk nagy dilemmája. Ki kell kitalálnunk, hogyan értsük meg az emberek neuropszichiátriai jelzéseit, ezért fontos rájönnünk arra is, hogy mi történt velük. Milyen úton jutott a jelenbe? Ha egy kaotikus hátterű gyermek, akinek meg kellett birkóznia a fenyegetéssel, traumával vagy bántalmazással, figyelemzavaros, könnyen érthető miért nem meglepő ez a viselkedés. Ugyanakkor, ha van egy osztálytárs, akinek a szülei figyelnek a gyerekükre, nincs kitéve erőszaknak sem otthon, sem a közösségben, de mégis mindkettőjüknek ugyanolyan figyelemzavara van, nagyon valószínű, hogy két különböző mechanizmusról van szó. Ezért is nem ér minket váratlanul, hogy amíg az egyik gyerek reagál a beavatkozás egy fajtájára, a másik nem.
Amint mondtad, az egymással való kapcsolódás fontos alappillére a mentális egészségünknek, mert jelentősen befolyásolja az életünk menetét. Manapság sokan a közösségi médián keresztül próbálják ezt megélni, amiről ugye, tudjuk, hogy éppolyan hasznos eszköz tud lenni, mint amilyen káros. Sosem pótolhatja azt az energiaáramlást, ami (azon az eredetileg) közvetlen, személyes módon kapcsolódó emberek között jön létre. Mit gondolsz a közösségi média mindennapi életünkre gyakorolt hatásáról, és arról, hogy vajon lehetséges-e azon keresztül elérni azt a fajta kapcsolódást, ami nélkülözhetetlen része az életünknek?
Ez egy nagyon jó kérdés. Láttam igazán pozitív dolgokat a közösségi médiával kapcsolatban. Van, hogy fizikálisan vagy szociálisan elszigetelt emberek pozitív kapcsolatokat építenek ki a közösségi média oldalain, de persze mindannyian láttuk már, hogy milyen rossz dolgok is történhetnek: ki vagyunk téve a trolloknak, az online zaklatásnak és az ehhez hasonlóknak. Ahogy te is céloztál rá, mindenképp jobbat tesz testünknek – fizikálisan, mentálisan és szociálisan is – ha személyesen egy térben vagyunk a másik emberrel. Megesik, hogy ez nem lehetséges – az idősek például kifejezetten örülnek és interaktívabbá válnak, mikor kipróbálhatják az új technológiák által nyújtott lehetőségeket. Mint társadalom, ki kell találnunk, hogyan lehetnénk jelen érzékeink összességével. A technológia fejlődésével egyre közelebb kerülünk majd ahhoz az érzékelt kapcsolódási élményhez, amit egy személyes interakció során élünk meg.
Beszéltél arról, hogy mentális egészségünk javításának érdekében fontos beépítenünk ritmikusan ismétlődő ciklusokat – a napi testmozgástól kezdve, a meditáción keresztül egészen a szeretteinkkel való beszélgetésekig – a mindennapi életünkbe. Törzsi szokások között gyakran láthatunk hasonlókat, és te magad is hivatkoztál kutatásaid során a bennszülöttekre. Munkásságod alatt mi mindent gyűjtöttél össze a ritmikusan ismétlődő ciklusokról, ami egyaránt vonatkozik gyerekekre és felnőttekre is?
El kell kezdenünk úgy kezelni az iskolai művészeti órákat, a testnevelés- és az énekórát mint az oktatás lényeges elemeit, és nem úgy gondolni rájuk, mint kiegészítő tantárgyakra. Olyan rendszert használnak, melyben a (cerebrális) kéregállomány kinyílása által a gyerekek képesek megtanulni a matekot és megjegyezni a történelmet. Senki sem arra van kitalálva, hogy egész nap a székben üljön – mégis erre kényszerítjük ezeket a kisgyerekeket, ami szörnyű, mivel szembemegy a biológiával. Minél több kreatív, atlétikai tevékenységet szövünk bele az oktatásba, annál jobb lesz az embereknek, ami egy pozitív és kulturálisan is releváns módja annak, hogy gyermekeink érdekében visszahozzuk a környezetünkbe a ritmust és a kapcsolódást.
Ha felnőttekről és munkahelyekről beszélünk, az állóasztal használata, húszpercenkénti szünet tartása érzékszerveink védelmében, a természetes fény és zöld tér, valamint a másokkal való együtt étkezés egészségesebbé tehetnek minket, és általuk a munkánkra is képesek vagyunk jobban koncentrálni. Kevesebben mondanak fel a munkahelyükön, vagy lesznek betegek, és több produktív, kreatív ember lesz. Úgy gondolom a munkáltatók is erre törekszenek, de ennek még elterjedtebbnek kellene lennie.
Forrás: www.truffld.com