Van egy régóta fennálló elképzelés a boldogság tudományával kapcsolatban, mégpedig az, hogy mindannyiunknak van egy fix pontja, amelyhez visszatérünk: egy boldog közép, bármennyire magas és alacsony pontok is vannak egyébként az életünkben.
Ez a „hedonikus rugalmasság” azt jelenti, hogy még akkor is, amikor épp elérjük az álmainkat – megtaláljuk az igaz szerelmet, családot alapítunk vagy milliókat keresünk –, a várakozásaink ugyanúgy nőnek, ettől pedig nem lehetünk állandóan boldogok. Ezzel magyarázzák a boldogtalan lottónyertes szóképét is.
Friss kutatások azonban azt sugallják, hogy legyőzhetjük a valószínűségeket: a génjeink körülbelül 50 százalékát befolyásolhatják a személyes „átlagunknak”, a körülményeink pedig (hogy tehetős, nyugati országban születtünk-e, vagy háborús övezetben) 10 százalékot, így még mindig marad 40 százalék, amelyet a saját döntéseinkkel tudunk alakítani.
Haemin Sunim – a „megaszerzetes”, aki a több millió eladott példánnyal rendelkező, ebben a témában íródott The Things You Can See Only When You Slow Down (Dolgok, amelyeket csak akkor láthatsz, ha lelassítasz) című könyv szerzője – szerint nincs annál boldogabb szokás, mint hogy időt szentelünk valaminek. Valójában, az egyedüli dolog, amit Sunim – akinek a posztjai több mint 1 millió követőt érnek el a Twitteren – gyorsan csinál, az a mosolygás. Annyira gyakran mosolyog a Facetime-beszélgetésünk közben, hogy lehetetlen nem visszamosolyogni rá.
A lassúgondolkodás átoknak tűnhet a jelenlegi, rohanó világunkban és az állandóan érkező hírek, közösségimédia-viharok klímájában: ahol állandóan döntéseket kell hozni, határozott lépéseket kell tenni, és ahol éppen ezért az elmélkedés gyengeségnek tűnhet.
De eközben, sok értelemben, ez a mindfulness (tudatos jelenlét) szinonimája is – ez a fogalom mostanában mindenre rá lett aggatva az okostelefon-alkalmazásoktól kezdve a felnőtt színezőkönyvekig, így nagyon könnyű elfelejteni, hogy ez egy orvosilag is elfogadott útja a mentális egészség növelésének.
Az eddigi legnagyobb kutatás a témával kapcsolatban úgy találta, hogy a mindfulness-alapú kognitív terápia (MBCT) legalább annyira segített az embereken, mint a gyakran felírt antidepresszánsok. Az Egyesült Királyság oktatási hivatala bejelentette, hogy a nyolcéves és idősebb gyerekek mindfulness-technikákat fognak tanulni az iskolában – erre azért van szükség, mert az itt élő gyerekek majdnem a legboldogtalanabbak a fejlett világ országai közül (csak Japán fiataljai hagyják le őket).
– A tudatos jelenlétnek magának nincsen pontos formája – mondja Sunim, aki tudomásul veszi, hogy kevés ember lenne boldog attól, ahogyan ő kezdi a napját.
Gyakran hajnali háromkor indít meditációval, de sokan már csak attól is stresszesek lesznek, hogy „rosszul csinálják”.
– Tisztában lenni ezzel a gondolattal már tudatos jelenlét – magyarázza. – Ennyi. Öntudattal rendelkezni. Éppen sorban állsz a pénztárnál a boltban, és hallgatod, hogy a mögötted álló nagyon idegesítően viselkedik. Rájössz, hogy „Oh, bosszús vagyok?”. Ez a tudatos jelenlét.
Talán többünk mester, mint gondolnánk. „El tudom képzelni, hogy valaki azon gondolkozik, hogy mitől olyan jó a megfigyelés. Az nem csak a realitás elkerülése?” – írja a könyvében. „A válasz éppen ennek az ellenkezője: nem elkerülöd, hanem igazából egyenesen az igazságba nézel.”
A kulcs az, mondja, hogy fel kell ismerni, hogy a negatív érzések nem fix valóságot képeznek, és maguktól elmennek majd, ha engedjük nekik: – Gondolj rájuk úgy, mint vándorló felhőkre, ahelyett hogy önmagad részeként azonosítanád őket.
A közvetlenül Szöul mellett nevelkedett, most 43 éves Sunim – nevének jelentése: ’fürge bölcsesség’ – már fiatalkora óta érdeklődik a buddhizmus iránt, de igazán akkor mélyedt el benne, amikor a kaliforniai Berkeley egyetemre ment filmművészetet tanulni 18 évesen. A helyi zen centerbe menekült, és rájött, hogy élvezi a korai napkezdéseket és a mindennapos meditációs gyakorlatokat. Ezért a filmművészetről a vallási tanulmányokra váltott, később pedig a Harvardon szerzett mesterdiplomát, majd doktorit a Princetonon.
Miután hivatalos szerzetesi képzést kapott Koreában, egy kis massachusettsi művészeti egyetemen tanított buddhizmust, majd visszatért a szülőhazájába, és egy csoportos terápiás programot állított össze fiataloknak.
Itt gyakran kértek tőle tanácsot, hogy hogyan kezeljék az élet mindennapos kihívásait, ő pedig elkezdte megosztani a válaszait a közösségi médián. Tweetjeire és Facebook-posztjaira csak úgy áradtak a reakciók. Szélsebesen halmozta a követőket a világ minden tájáról, így a kiadók felfigyeltek rá, és lehetőséget kapott arra, hogy egy könyvben gyűjtse össze a tanácsait.
Kiadhatott volna egy gyűjteményre elegendő szentbeszédet, de ehelyett haikuszerű írásokat alkotott (ami nem egyenlő „az élet olyan, mint az improvizált jazz” típusú hűtőmágnesszövegekkel), amelyeket a koreai művész, Youngcheol Lee gyönyörű illusztrációi kísérnek.
– Sokkal jobban megy nekem, hogy összesűrítem, és négy-öt mondatban fogalmazom meg az üzeneteimet – mondja. – Manapság nagyon kevés ideig tudunk figyelni, így az emberek kedvelik ezt.
És tényleg kedvelik: a könyv jelenleg több mint 3 millió eladott példánynál tart világszerte, és a hazájában is 41 hétig állt a bestsellerlista élén. Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a múlt hónapban jelent meg, jelenleg pedig további 16 nyelvre fordítják, többek között svédre és oroszra.
Miért rezonál ez ilyen széles körben?
– A hírek! – emeli ki. – Nagyon intenzívek. Akarunk egy kis pihenőt tartani, visszatérni a saját testünkhöz, a saját érzéseinkhez és az emberekhez, akik velünk szemben ülnek. Azt hallottam, hogy néha könnyebb a szülőknek üzenetet írni a gyerekeiknek, hogy elnyerjék a figyelmüket. Nagyon össze vagyunk kötve, de ugyanakkor kétségbeesetten magányosak is vagyunk. Ez a könyv egy finom emlékeztető arra, hogy térjünk vissza a magunk életéhez… és hogy lépjünk kapcsolatba a körülöttünk lévő emberekkel, szemtől szemben.
Az irónia, hogy ő is a közösségi médián terjeszti az üzenetét, nem éri váratlanul. – Úgy gondolom, hogy mint mindennek, ennek is van jó és rossz oldala. Attól függ, hogyan használjuk – mondja. – Egy kés nagyon veszélyes lehet egy erőszakos személynek, de egy orvosnak hasznos. Valami szépet akartam tweetelni, valami olyat, ami megérinti a szívet, vagy megnyugtat, és így egy kicsit oázissá, menedékhellyé válik intenzív életünk közepén.
Vajon Trump elnök is tudná alkalmazni néhány technikáját az életében?
– Mindenki tudja – mosolyog. – Főleg a politikusok.
A tanácsai már a nagyok által is keresettek: egy híres (nos, közepesen híres) dél-koreai színésznő példáját emelte ki, akinek a saját népszerűsége okozott szorongást.
– Azt mondta nekem, hogy „oh, annyira bizonytalan vagyok a kinézetemmel kapcsolatban, és hogy más emberek mit gondolnak rólam, ezért alig járok ki az utcára”.
Elmondtam neki az igazat: „Nem gondolunk rád annyira sokat”.
És felszabadítónak találta ezt?
– Igen!
Hogy az emberek talán észreveszik őt, de aztán továbblépnek?
– Vagy gyakran észre sem vesszük – mosolyog megint. – Olyan dolgokon aggódunk, amelyeken egyáltalán nem kellene.
És Ön boldog?
– Igen, általánosságban elég boldog vagyok – sugárzik, egy szerzetes valódi higgadtságával. – Néha nagyon elfáradok, és észreveszem, hogy nem vagyok annyira boldog… De aztán másnap felkelek, és általában újra boldognak érzem magam.
Rachel Cocker interjúja a Haemin Sunim íróval, az Azok a dolgok, amiket csak akkor látsz, ha lelassítasz című könyv szerzőjével.
Forrás: www.telegraph.co.uk
Ajánlott könyv:
