Jan Warner tanácsai a gyász feldolgozásához

„Az én szememben az egész a szeretet és gyász kapcsolatáról szól. Láttam egy színdarabot, amelyben egy férfi zokogott a felesége temetésén, és mindenki azt hitte, a felesége halála miatt sír, miközben igazából azért potyogtatta könnyeit, mert nem érzett valójában semmiféle szomorúságot. Fájt neki a gondolat, hogy megérdemelt volna egy olyan társat, akit el tud szívből gyászolni. Én pedig azzal gondolattal jöttem ki az előadásról, hogy először éreztem azt, hogy ez egy ajándék volt, hiszen nekem megadatott egy ilyen csodálatos szerelem.

Akár egy 50 éves kapcsolatnak lett vége, akár egy vetélésről szól a történeted, ami során elveszítettél egy rég áhított gyermeket, akit sosem ismerhettél meg, bármi lehet, a legfontosabb, amiről ez az egész szól, a szeretet, a remény, az álmok. És persze egy ponttól pedig minden, ami ezzel jár. És ez négy évvel később történt, nem közvetlenül az elvesztése után, ez értette meg velem azt, hogy a férjem élete kell, hogy számítson, nem pedig a halála.

Olyan csodás időt töltöttünk együtt. Annyit tett másokért. Gyógyult alkoholistaként sok-sok embert segített ugyanerre az útra térni. Hát miért gondolok mindig rá a halott Arti-ként? Miért nem él a gondolataimban, mint az élő Artie? Miért nem hívom elő a legszebb emlékeinket és örvendezek? Szükségem van az egyensúlyra, mert egyébként összeroppanok. Azt mondják nem szabad belesüppednünk az önsajnálatba, de én szívesen belesüppedek, csak nem szeretek egész nap benne lenni. Ha olyan napom van, megengedem magamnak, de igyekszem nem egész napra elengedni magam, hanem próbálok időkorlátot szabni neki. De a gyászom alapja a szeretet, és igazán szerencsésnek érzem magam, hogy volt egy ilyen mély szerelmem. És ez a szerelem a mai napig tart és él bennem.

Egyszer valaki feletett egy kérdést, ami szerintem nagyon igazán helyénvaló volt. Így hangzott: képes vagy humorizálni az elhunytaddal kapcsolatban? A válaszom igen, tudok. A humor mindig is az életem része volt. Két olyan dolog van, ami nagyon sokat segített nekem.  Az egyik az, hogy nekiállok dolgoknak, abban a hitben, hogy jól fogom érezni magam, függetlenül attól, hogy van e kedvem hozzá vagy sem. A másik pedig az, hogy segítsek másoknak. És amikor a férjem elhunyt, és először jöttem New Yorkba, imádtam a színházat, de állandóan végigaludtam a darabokat. Még Hugh Jackman és David Craiget is átaludtam, bárcsak ne tettem volna. És akkor láttam Carrie Fishert, és volt egy pillanat a darabban (Whisful Drinking) amikor is felhívott egy nézőt a színpadra, hát engem választott. És nem csak, hogy végig ébren voltam, de kacagtam is, és a végén kaptam tőle egy kis medált, ami azóta is meg van, mert ez van ráírva: „várj, hiszen még tudok kacagni!”

És az igazság az, hogy az első időkben a terápia, a segítő csoport, minden túl szomorúnak és fájdalmasnak bizonyult. Így elmentem egy tanfolyamra, ahol humoros jeleneteket írtunk, és a tanár megkérdezte miért jelentkeztünk a tanfolyamra? És mindenki mondta a magáét, én pedig azt válaszoltam, hogy azért, mert „a férjem meghalt így gondoltam a humorhoz fordulok”. Szóval, amikor elillan a humor, akkor újra merítek valamiből és felmegyek Facebookra és vicces dolgokat keresek. Ha épp nem találom a humort, hát hajrá, újra felkutatom. Ez mindig segít.”

(Jan Warner és Heather Stang beszélgetéseiből https://mindfulnessandgrief.com )

„Azzal próbáltam meg újult értelmet csempészni további életembe, hogy elhatároztam: ezentúl én is a többi gyászoló rendelkezésére állok majd, egyfajta tisztelgésként a férjem előtt. Indítottam egy blogot Stop Thief: Don’t Steal My Grief (Állj meg, tolvaj: ne lopd el a gyászom) címmel, illetve egy Facebook-csoportot, a Grief Speaks Out-ot (A gyász felszólal) is létrehoztam. Arra gondoltam, ha egyetlen emberhez elérek, az már jó. A Facebook-csoportom mára több mint 2,5 millió lájkot kapott a világ szinte minden országából. A gyász a mi közös nyelvünk.

Nem sokkal azután, hogy a férjem meghalt, vettem magamnak egy táblácskát, amire az volt írva: „Legyen kielégítő a napod.” Megmosolyogtatott. Hiszen, ha nem is jó a napom, „kielégítő” még mindig lehet. Hosszú-hosszú órákat töltöttem ágyban fekve. Hoztam egy olyan szabályt, hogy nem lehetek egész nap otthon kétszer egymás után; minden másnap legalább öt percre el kell hagynom a házat. Kijelöltem magamnak egy „napi feladatot”, hogy mindig legyen valami sikerélményem: ez lehetett olyan egyszerű dolog is, mint egy számla befizetése vagy a zuhanyzás. Amellett, hogy elkezdtem járni mindenféle programokra, attól függetlenül, hogy volt-e hozzá kedvem, vagy sem, elhatároztam, hogy segítek másoknak. Hiszen az ember akár még az ágyban fekve is felveheti a kapcsolatot interneten olyanokkal, akiknek szintén hasonló problémájuk van, és írhat nekik valami biztatót és lelkesítőt. A férjem mindig azt mondta: „Csak pillanataink vannak.” A célom az volt, hogy minél több boldog és hasznos pillanatom legyen.

Beutaztam a világot, és számtalan különböző terápiás módszerről szereztem tapasztalatokat. Diplomás tanácsadó vagyok, de rájöttem, hogy először a saját életemet kell rendbe hoznom. Átlagos ember vagyok. Még mindig vannak olyan pillanataim, amikor teljesen összeomlok; amikor a gyászommal küzdve egyszerűen megdermedek, szinte nem is tudok magamról, és képtelen vagyok megmozdulni. Ám az elmúlt nyolc évben számtalan új barátot szereztem, néhányuk szintén gyászol valakit. Sok más gyászolóhoz hasonlóan magam is számos kedves barátot elveszítettem, akik elhagytak, vagy szívtelenek voltak velem. A gyász már csak ilyen. Nem tudom, egyes emberek miért éppen akkor sétálnak ki az életünkből, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk, de ettől függetlenül megteszik.

Annyira szerettem volna meghalni, de tudtam, hogy rengeteg mindent elveszítenék. Volt egy egyszemélyes előadássorozatom. Dokumentumfilmeket készítettem, és színpadra állítottam egy darabot egy kisebb színházban. Újra utazgatni kezdtem. Amikor a lányom teherbe esett, komolyan mondom, nem voltam biztos benne, hogy szeretni tudnék-e egy másik emberi lényt. Aztán kiderült, hogy igenis tudok. Teljes szívemből és meglepően nagy örömmel. Életem kedvenc szerepe a nagymamaság. Továbbra is szeretnék ugyanúgy együtt lenni a férjemmel, ahogyan egykor, de földi kalandokra is vágyom. Segít, ha emlékezetembe idézem, hogy ami a földön végtelen időnek tűnik, az örökkévalóságban csupán egy szemvillanás.

Ezt a könyvet az olvasóknak, magamnak, mindannyiunknak írtam.

Arra hívok mindenkit, fogja meg a kezem, és tartson velem ezeken az oldalakon. Szívlelje meg mindazt, ami segíthet, a többivel pedig ne foglalkozzon. A gyásszal küzdő harcostársakként találjuk meg együtt annak módját, hogyan emlékezzünk szeretteinkre saját tetteink által, hogy az életük többet jelentsen számunkra a haláluknál.

Semmit sem ronthatunk el. Mindenki pontosan ott tart jelenleg, ahol tartania kell. A gyász alapvető jellemvonása az állandó változás. Előfordulhat, hogy úgy érezzük, minden rendben van, majd a következő pillanatban egyenesen összeomlunk. Ez teljesen normális. Még szakkifejezés is van erre: gyászkitörés, avagy gyászroham. A gyász folyamata nem lineáris. Nincs kötelező menete. Sokan írnak nekem, azt tudakolva, normális-e, hogy így vagy úgy éreznek. A „normális” minden ember esetében más és más. A „normális-e?” helyett én inkább azt a kérdést szoktam feltenni magamnak, hogy valami azt a fajta életet szolgálja-e, amelyet élni szeretnék, avagy sem. Ha igen, elfogadom. Ha pedig nem, megvizsgálom, tudok-e változtatni rajta. Ha nem tudok, igyekszem türelmesnek lenni magammal. Hiszen épp gyászolok. Néha az is elég, ha képes vagyok levegőt venni.

Olykor úgy gondolok a gyászomra, mintha az egy napraforgó lenne. A közepe mindig sötét. A gyászom sötét és változatlan. Miért is ne lenne az? Hiszen a férjem mindig is hiányozni fog. Ám ezt a sötét tányért számtalan élénksárga virágszirom veszi körbe. Eleinte az én szegény kis napraforgómnak alig volt szirma. Továbbra is gondoztam azonban, s hagytam, hogy növekedjen, így mára soksok élénk szirma nőtt: ezek mindegyike egy-egy olyan pillanatot testesít meg, melyeket azóta éltem meg, hogy 2009-ben, azon a bizonyos napon a férjem örökre lehunyta a szemét.

Őszintén hiszek abban, hogy a gyászunk mélysége egyenesen arányos a szeretetünkével. Illetve abban is, hogy a szeretet diadalmaskodik a halál felett – ha engedjük neki.”

Forrás: Gyász napról napra

Ajánlott könyvek: