A szanszkrit mandala szó általános jelentése: „kör”. A vallási gyakorlat és a pszichológia rajzolt, festett, térben megformált vagy eltáncolt kör-képeket ért alatta. Ilyen jellegű plasztikus alkotások elsősorban a tibeti buddhizmus keretein belül keletkeznek, táncfiguraként megjelenő kör-képekkel pedig derviskolostorokban találkozhatunk. Mint pszichológiai jelenség álmokban, bizonyos konfliktushelyzetekben és szkizofrénia esetén tűnik fel, spontán módon. A mandalákban gyakran kerül kifejezésre a négyesség vagy a négy többszöröse kereszt, csillag, négyzet, nyolcszög stb. formájában. Az alkímiában ezt a motívumot a „quadratura circuli” képviseli.
A tibeti buddhizmus a meditációt és a koncentrálást elősegítő kultikus eszköz (jantra) szerepét tulajdonítja a mandalának. Az alkímiában hasonló jelentőséggel bír, hiszen ott a négy egymást taszító elem egyesítését jelképezi. Modern individuumoknál való spontán jelentkezése indokolttá teszi funkcionális jelentőségének közelebbi vizsgálatát a pszichológiai kutatás keretében.
A mandala ugyanis rendszerint pszichés disszociációs vagy dezorientációs állapotokban jelentkezik, például olyan 8–11 éves gyermekeknél, akiknek szülei válni készülnek; felnőtteknél, akik neurózisuk és annak kezelése következtében az emberi természet ellentétproblematikájával konfrontálódnak, és ennek megfelelően útvesztőbe kerülnek; vagy szkizofréniás betegeknél, akiknek a világképe értelmezhetetlen tudattalantartalmak betörése folytán rendezetlenné válik. Ilyen esetekben jól megfi gyelhető, hogyan kompenzálja a körkép szigorú rendje a pszichés állapot rendezetlenségét és zavarodottságát – mégpedig azáltal, hogy konstruál egy középpontot, ami felé minden más irányul, vagy koncentrikusan elrendezi a sokrétű, ellentétes és összeegyeztethetetlen tartalmakat.
A jelenség nyilvánvalóan a természetnek az öngyógyításra tett kísérlete; hátterében nem tudatos szándék, hanem ösztönös impulzus áll. A folyamat során, amint azt az összehasonlító vizsgálat kimutatja, egy alapvető séma, az úgynevezett archetípus kerül alkalmazásra. Az archetípus, mondhatni, mindenütt jelen van, s individuális létét korántsem csupán a hagyományozódásnak köszönheti; az efféle közvetítésre éppoly kevéssé van szüksége, mint az ösztönöknek.
Ezek minden újszülött esetében adottak, s azok közé az elidegeníthetetlen tulajdonságok közé tartoznak, amelyek egy faj jellemző jegyeit alkotják. Az, amit a pszichológia archetípusnak nevez, nem más, mint az ösztön egy bizonyos, gyakran előforduló formális aspektusa, mely ugyanúgy a priori adott, mint maga az ösztön. Ennek megfelelően a mandalák minden külalakbeli különbségük ellenére alapvető hasonlóságot mutatnak, függetlenül attól, hogy honnan és mely korból származnak.
Az álmaink és fantáziáink képi világát meghatározó számos archetípusos motívum egyike a „kör négyszögesítése”. Különös jelentőségét az adja, hogy funkcionális szempontból a legfontosabbak közé tartozik. Joggal nevezhetjük ugyanis a teljesség archetípusának. Jelentőségéről tanúskodik, hogy a „négyesség egység”, az istenképek sémája, amellyel például Ezékiel, Dániel és Énok1 látomásaiban találkozunk, s amit a Hóruszról és négy fiáról alkotott elképzelés is hangsúlyoz.
Ez utóbbiak érdekes differenciálódást mutatnak: egyes ábrázolásokon három fiú állatfejet visel, csupán egynek van emberfeje; ezzel analógok az ótestamentumi víziók, az evangélistákra is átruházott szeráfemblémák és – végül, de nem utolsósorban – maga az evangélisták csoportjának jellege: három szinoptikus és egy gnosztikus van köztük. Kiegészítésképpen meg kell jegyeznem, hogy a „négy mint három meg egy” motívuma Platón Timaioszának kerettörténetétől („Egy, kettő, három – de hol a negyedik, kedves Timaiosz?”) a Faust II Kabirjaiig az alkímia újra és újra felbukkanó preokkupációját képezte.
A kvaternitás (négyesség) mélyre nyúló jelentősége annak sajátos szekuláris differenciálódási folyamatával – amely a legújabb kori keresztény szimbólumfejlődésben is megmutatkozik –, magyarázatot adhat arra, hogy a Du miért éppen a teljesség archetípusát választotta ki a szimbólumalkotás példázására. Ugyanis ez a szimbólum – ahogy történeti dokumentumokban központi szerepet játszik – individuális szinten is hatalmas jelentőséggel bír. A személyes mandalák, amint az elvárható, rendkívül sokfélék. Túlnyomó többségüket a kör és a négyesség fémjelzi, de – indokolt esetekben – akadnak hármas és ötös jellegűek is.
Míg a kultikus mandalák jellegzetes stílussal rendelkez-nek és korlátozott számú tipikus motívumból állnak, addig a személyes mandalák jóformán korlátlan mennyiségben tartalmazhatnak motívumokat és szimbolikus utalásokat. Ezek alapján könnyen belátható, hogy e mandalák vagy az individuum egészét próbálják ábrázolni a maga belső vagy külső és belső világélménye szerint, vagy annak legfontosabb belső vonatkoztatási pontját.
Tárgyuk a Mélymag, nem pedig az én, mely utóbbi csupán a tudat vonatkoztatási pontja. A Mélymag a psziché egészét, azaz a tudatot és a tudattalant is magában foglalja. A személyes mandala ezért nemritkán – tipikus szimbólumokkal jelölt – világos és sötét részre tagolódik. Történeti példa erre Jakob Böhmének a Viertzig Fragen von der Seele című traktátusában közzétett mandalája, amely egyúttal deklaráltan istenkép is. Ez nem is véletlen, hiszen az indiai filozófia, amely legjobban dolgozta ki a Mélymag, az átman vagy purusa fogalmát, nem tesz elvi különbséget az isteni és az emberi lényeg között.
Hasonlóképpen a nyugati mandalában is olyan szimbólumok jelölik a scintillát, a lélek szikráját, az ember legbensőbb, isteni esszenciáját, amelyek akár egy istenképre is vonatkozhatnának: a világban, a természetben és az emberben kibontakozó istenség képére.
Az a tény, hogy az efféle képek adott esetben számottevő terápiás hatással vannak alkotóikra, empirikus módon igazolást nyert. Emellett érthető is, hiszen a mandalák gyakran igen merész kísérleteket tesznek látszólag kibékíthetetlen ellentétek egybevetésére-egyesítésére és reménytelenül nagynak tűnő szakadékok áthidalására.
Rendszerint már az ebbe az irányba tett próbálkozás is gyógyító hatású, de természetesen csak akkor, ha spontán módon kerül rá sor. A képek mesterséges megismétlésétől vagy szándékos imitálásától nem várhatunk sikert. (Egy sor személyes mandala található a Gestaltungen des Unbewußten című könyvemben.)
Forrás: Mandala c. könyv