A klímaváltozás kérdését új szemszögből megközelítve Charles Eisenstein teljesen más keretek közé helyezi a témát, formabontó megoldásokat és célokat vonultatva fel, amelyeket magunkévá téve sikerrel haladhatunk végig az ökológiai pusztításból kivezető úton.
„A „zöld világ” képe több, mint egyszerű ábránd; igaz, nem is realisztikus. Azonban lehetséges! Mindehhez arra van szükség, hogy mindegyikünk elkötelezze magát a rá szabott szolgálat mellett – mindenféle logikus ok és a garantált siker ígérete nélkül. Arra van szükség, hogy elhiggyük, igenis eljöhet az a meggyógyult, zöld, szebb világ, amelyre vágyunk.”
Charles Eisenstein szónok és író, a civilizáció, a tudatosság, a pénz és az ember kulturális evolúciójának kutatója. Vírusszerűen terjedő rövidfilmjeivel és az interneten megjelent tanulmányaival a műfaj határait feszegető társadalomfilozófusként és az ellenkultúrát képviselő értelmiségiként vonult be a köztudatba. Eisenstein a Yale Egyetemen szerzett diplomát matematikából és filozófiából 1989-ben, majd a következő tíz évben kínai–angol fordítóként dolgozott. Szerepelt Oprah Winfrey SuperSoul Sunday című beszélgetős műsorának 2017. július 16-i adásában. A The More Beautiful World Our Hearts Know Is Possible (North Atlantic Books, 2013), a Sacred Economics (North Atlantic Books, 2011) és a The Ascent of Humanity (North Atlantic Books, 2013) című könyvek szerzője.
„A Klíma úttörő jelentőségű könyv. Eisenstein ösztönző, pozitív és meggyőző elmélete segítségével részletekbe menően és a maga mélységében megérthetjük a jelenleg az emberiség előtt álló kihívást: azt, hogy a haszonelvű világnézetet magunk mögött hagyva, egy hatalmas hátraarccal el kell mozdulnunk egy a természet és az élet igazi értékét felismerő szentségben gyökeredző, a világot a maga teljességében szemlélő nézet felé.” – Satish Kumar, a Schumacher Főiskola alapítója, illetve a Resurgence & Ecologist folyóirat nyugalmazott szerkesztője
Mit keresünk valójában, amikor valami nagyobbra, gyorsabbra és többre vágyunk? Az energia és a mezőgazdaság témakörét tárgyaló fejezetek rávilágítanak majd, hogy az emberiség gondjai nem mennyiségi problémákban gyökeredznek – az éhínség például általában nem az aránytalan elosztás eredménye. A növekedést egyéb igényeink kielégítése érdekében hajhásszuk – olyan igények kielégítése érdekében, amelyeket alapvetően minőségi természetük okán lehetetlenség kielégíteni. A kapcsolatok, a közösség, a szépség, a szentség és az intimitás iránti alapvető emberi vágyakat hamis pótszerekkel elégítjük ki, amelyek időlegesen elnémítják a sóvárgást, azonban egyszersmind meg is erősítik azt. Össznépi függőségeinket e megvonás okozta trauma táplálja. Az ökológiai gyógyuláshoz tehát az kell, hogy a társadalom átlásson ezen pusztító jellegű jelenségeken, és a minőségi fejlődés felé vegye az irányt. Ehhez pedig, jelenlegi irányadó sémáink okán jelentős újratervezésre van szükség, a gazdasági elgondolástól a tudományosig, és nem feledkezhetünk meg a mennyiségi elgondolásról sem.
A gazdasági hanyatlás csupán a kezdeti próbatételek egyike, amelyek egy újfajta látásmód, a soron következő mítosz felé terelik az emberiséget. Mítosz alatt egy olyan sémát értek, amely mentén haladva kibogozhatjuk, kik vagyunk, mi a valóság, mi lehetséges, miért vagyunk itt, hogyan történnek a változások, mi fontos, hogyan kell élnünk, hogyan lett a világ olyan, amilyen, és minek kell következnie. Az ökológiai értelemben vett leépülés e mitológia elkerülhetetlen következménye – én csak az „elszakadás mítoszának” hívom –, amely az elmúlt pár évszázadunkat (és egyben az utóbbi néhány évezredet) meghatározta. És Einsteint idézve azt kell mondanom, ezt az említett mítosz keretein belül nem is tudjuk elhárítani.
Az „elszakadás mítoszának” lényege, hogy önmagunk mások világától elkülönülten létezik. Mivel semmi közöm másokhoz, az ő jóllétük nem befolyásolja a sajátomat. Sőt, egy objektív külső univerzumba taszítva úgy gondolkodhatunk, hogy minél több jut másnak, annál kevesebb jut nekünk – így természetesen folyamatosan vetélkedünk egymással. Ha megnyerem a versenyt, és győzelmet aratok feletted, jobb leszek nálad, te pedig rosszabb leszel. Az emberiség és a természet kapcsolatára ugyanez vonatkozik. Minél több hatalommal rendelkezünk a természet személytelen erői felett, annál jobban élhetünk. Minél több értelemre teszünk szert egy véletlenszerűen működő, céltalan univerzumban, annál jobb lesz a világ. A küldetésünk tehát, hogy felülemelkedjünk a természet eredendő határain; uraivá és parancsolóivá válhassunk. A világegyetem e mitológia mentén haladva nem más, mint atomok meg üresség, amely semmivel sem rendelkezik mindazon értékek közül, amelyeket mi emberi lényekként birtoklunk: sem intelligenciával, sem céllal, sem érzelmekkel, sem erővel, sem öntudattal. Így kizárólag tőlünk függ, hogy ezen tulajdonságokat eljuttassuk az univerzum élettelen építőelemeihez, általános részecskéihez és személytelen erőihez, hogy emberi értelemmel ruházhassuk fel az élettelen világot.
Az „elszakadás mítosza” a mai világ minden egyes szegletéből visszaköszön. Korábbi könyveimben már ismertettem, hogyan határozza meg ez az elmélet a pénz, a törvény, az orvostudomány, a gyógyszeripar, a technológia, az oktatás és hasonló iparágak működését, és hogyan fejlődhetnének az említett intézmények egy másfajta megközelítés égisze alatt.
E könyv célul tűzte ki továbbá azt is, hogy felvázoljon egy új (illetve bizonyos értelemben nagyon is ősi) megközelítési lehetőséget, és reményeim szerint felgyorsítsa az arra való áttérést, különösképpen a klímaváltozásra és általában a környezeti válságra vonatkoztatva. A mítoszváltás többet jelent egyszerű kognitív fordulatnál. A könyvben bemutatom, hogy a külső változások, amelyekkel szembesülünk, jóval mélyebben gyökeredznek annál, mintsem elegendő lenne ipari társadalmunkból egy nulla szén-dioxid kibocsátású világot teremtenünk. A társadalomnak, a gazdaságnak és a politikai rendszernek minden egyes vonatkozásában idomulnia kell ehhez az új megközelítési lehetőséghez.
Ezt az újfajta megközelítést a Thich Nhat Hanh vietnami zen buddhista szerzetes által megalkotott kifejezést használva „interbeingnek”, azaz „kölcsönös létezésnek” nevezem. Bár e szó a buddhizmushoz köthető, én nem vallom magam buddhistának, illetve az olvasónak sem kell annak lennie ahhoz, hogy értékelni tudja ezen elmélet meglátásait.
A kölcsönös létezés tana azt azért nem állítja, hogy „mindannyian egyek lennénk”, ám valóban elmossa a különálló, független én merev határait arra hivatkozván: a létezés valóban kölcsönösségen alapul.
Az, hogy én ki vagyok, függ attól, te ki vagy. A világ ugyanúgy a részem, ahogyan én annak része vagyok. Ami a világgal történik, bizonyos értelemben velem is történik.
A kulturális és politikai klíma a föld klímáját is befolyásolja. Ha egyvalami megváltozik, minden más is elkerülhetetlenül megváltozik. Az énre jellemző tulajdonságok (mint az érzelem, a változtatásra való képesség, a szándék, illetve a létélmény) nem csupán az ember sajátja. Cselekedeteink következményei pedig mi magunkra is menthetetlenül hatással vannak.
A kölcsönös létezésnek többet kell jelentenie egyszerű filozófiai elméletnél ahhoz, hogy bármi megváltozzék. Ehhez egyfajta új látásmódra, életmódra, stratégiai alapelvre és főképp egy megélt valóságra van szükség. A filozófiai elméletek sem tudják ezt önmagukban megvalósítani, ahogyan a megfontoltság és az értelem sem tudják felszámolni az ökológiai válságot.
Csak akkor van remény arra, hogy helyreállítsuk a külső ökoszisztémát, ha saját, belső ökoszisztémánkat is helyreállítjuk: ismét megteremtjük az érzésekre és a szeretetre való képességünket, a maga teljességében. A gyógyulás különböző szintjei rohamléptekkel követik egymást, ugyanúgy, mint ahogyan a kipusztulás különböző formái tétlenségünk mértékét tükrözik. Nem arról van szó, hogy önmagunk fejlesztése érdekében be kellene szüntetnünk a külvilág megmentésére irányuló aktivista megmozdulásokat. Mindössze arról, hogy a szeretet és az empátia a kölcsönös létezés mítoszának kézzelfogható megtestesülései, így az útmutatásuk nélkül nem meríthetünk hatékonyan ebből az alapelvből, és nem is szolgálhatjuk igazán. Ők ketten az a dallam, amely kivezet minket az útvesztőből. Ahhoz, hogy követni tudjuk az útmutatásukat, vissza kell szereznünk a figyelemre való képességünket, amelyet a megrázkódtatások és az ideológiák elnémítottak bennünk, és egy rendkívül szűk mezsgyére tereltek.
Így már tudni fogjuk, hogyan változtassunk azokon a rendszereken, amelyek megteremtik az elszakadást azáltal, hogy széttépik a közösséghez, a növényekhez, az állatokhoz, a földhöz és az élethez fűződő kötelékeinket, és azokat a tömegtársadalomnak a technológia és a pénz által egyben tartott felszínes kapcsolataival pótolják. (E kötelékeinket elveszítve pedig nem csoda, hogy mindig „többre” vágyunk.)
A szeretet önmagunk kiterjesztése egy másik emberre. A szeretetben a te jólléted elválaszthatatlan a sajátomtól. A fájdalmad engem is kínoz, a boldogságod pedig nekem is örömet szerez. A modernitás ideológiája korlátozza a szeretetre való képességünket azzal, hogy szűkre szabja az én önazonosságát, az énen kívüli dolgokat pedig kizárólag néma, érzéketlen tárgyakként vagy csupán a saját érdekeikkel törődő vetélytársakként írja le. Így képtelenek vagyunk a maguk hasznosságán túl értékelni másokat: mindez egy olyan téveszmeként jelenik meg előttünk, mintha csak egy téglát tartanánk háziállatként. Talán ezért van, hogy a klímaváltozás körüli kommunikáció nagy része figyelmeztetések formájában jut el hozzánk: ha nem változtatunk semmin, szörnyű dolgok fognak történni. Egy-egy érvet akkor nevezünk „észszerűnek”, ha az egyezik saját érdekeinkkel.
Könyvemben bemutatom, hogy az észszerű okok nem elegendők: az ökológiai válság felszámolásához a szeretet forradalmára van szükség.
Forrás: Klíma
Ajánlott könyvek: Charles Eisenstein
KLÍMA – ÁTFOGÓ MEGOLDÁSOK EGY ÉLHETŐ JÖVŐÉRT
