Miért elemzek embereket?
Gabriel Palacios hipnoterapeuta
személyes története

Európa egyik legsikeresebb hipnoterapeutájának saját tapasztalatai alapján megírt könyve végtelenül hasznos tanácsadó mindenkinek, aki az emberismeret kulcsát keresi. Egyszerű lépésekben, könnyen elsajátítható gyakorlatokkal mutatja meg, miként fejleszthetjük olyan precízzé az érzékelésünket, hogy időben felismerjük azokat, akik nem tesznek jót, s így könnyedén megtanulhatjuk megkülönböztetni egymástól a jószándékú és a manipulatív embereket a környezetünkben.

 

A GONDOLATOLVASÁS ESZKÖZÉVEL FELISMERHETJÜK, MILYENEK IS VALÓJÁBAN AZ EMBEREK, AKIK KÖRÜLVESZNEK BENNÜNKET – S EZ A KULCS A TELJES ÉLETHEZ.

 

Miért elemzek embereket? Gabriel Palacios személyes hangvételű története:

1989. november 28-án, Bernben, Svájc fővárosában jöttem a világra, hét gyermek közül a legfiatalabbként. Életem már rögtön a legelején sem volt éppen egyszerű. Törökülésben ültem az anyaméhben, többszörösen a nyakam köré tekeredett köldökzsinórral, és nem akartam kijönni – hiszen remekül éreztem magam lótuszülésben meditálva. Az orvosok így a császármetszés mellett döntöttek. Világra jöttem hát, és életem első hét hónapjában sínek közé szorított lábakkal kellett töltenem, ugyanis csípőficamos voltam. A többhetes török- vagy lótuszülés eredményeképpen a csípőízületeim kificamodtak.

Ráadásul alig jöttem a világra, máris elfelejtettem lélegezni. Az orvosok rejtély előtt álltak: légzéskimaradással küzdöttem, újra és újra ösztönözniük kellett, hogy lélegezzek, sőt, még újra is kellett éleszteniük. Számtalan vizsgálatot kellett elviselnem – minden lehetőséget kivizsgáltak –, és éjszakánként a klinikán egy folyamatosan ellenőrzött inkubátorban kellett feküdnöm. A szüleim – különösen édesanyám, a megtestesült önzetlen szeretet – késő estig mellettem maradtak, és kora reggel újra visszajöttek hozzám a kórházba. Ne feledjük el azt sem, hogy anyámnak közben a hat másik gyermekéről, és depresszióval küzdő apámról is gondoskodnia kellett.

Apám spanyol volt. Innen a Palacios név, ami annyit jelent, „palota”. Szüleim együtt dolgoztak, házmesterek voltak, a szokásos ügyintézések és javítások mellett a lépcsőházak és lakások takarítása is a feladataik közé tartozott. Az életük már a születésem előtt is nehéz volt, most pedig még azzal is meg kellett barátkozniuk, hogy a kis Gabrielt minden este inkubátorba kellett fektetni.

Szép lassan azért csak megtanultam lélegezni, de továbbra is előfordultak pillanatok, amikor megint csak nem vettem levegőt – minden előzmény nélkül, váratlanul. Az orvosok egyfajta rohamsorozatra gyanakodtak. Vizsgálgattak és azt mondták, kék gyerek vagyok.

Kék gyereknek azokat a gyerekeket nevezték, akik ha például megütötték magukat, ami fájdalmat okozott nekik, annyira belelovallták magukat a fájdalomba, hogy közben elfelejtettek levegőt venni, egészen az eszméletvesztésig, többnyire görcsök kíséretében.

A rohamok alatt egyszerűen át kellett adnom magam ennek a roppant erőnek. Mégis emlékszem belső képekre, miközben ebben az állapotban voltam.

 

 

Ezek a képek azt az érzést keltették bennem, hogy az egész világmindenséget befolyásolni tudom.

 

Ezzel szemben volt egy drámai hatású visszatérő álmom, egy kiszáradt mezőn álló kerítésről. Az volt a feladatom, hogy átmásszak rajta, de nem sikerült. Mielőtt sikerült volna, újra magamhoz tértem.

Az ájulások aztán egyre ritkultak, hétévesen volt az utolsó rohamom. Új neurológiai teszteknek vetettek alá. Amikor azt akarták tesztelni, károsodtak-e az agyam durva motorikus képességei a rohamok következtében, arra bukkantak, hogy olyan finommotorikus képességekkel is rendelkezem, amelyekkel ebben az életkorban még nem is rendelkezhettem volna.

A tudatalattim vágyott rá, hogy ugyanúgy ellenőrzése alá vonhassa az ájulásos rohamokat, mint a többi embert.

 

„Ellenőrzés” alatt nem uralkodást értek, hanem azt a képességet, hogy minden mögé benézzünk, és megtaláljuk a magyarázatot adó összefüggéseket.

 

Amikor iskolás lettem, át kellett élnem, mit jelent, ha valaki olyan akar bántani, aki felé nyitottsággal és szeretettel fordultunk. Megtapasztaltam, mit jelent a mobbing (gyakran ismétlődő lelki terror – a Szerk.). Az iskolában zaklattak. A vörös hajam és a szeplőim miatt Pumuklinak csúfoltak. Ez azért volt különösen nehéz, mert éppen akkor vesztettem el az apámat, és szomjaztam a szeretetet. A kötődést.

 

Kiközösítés és megvetés helyett összetartásra vágytam.

 

Varázsolni akartam. Szép volt a gondolat, hogy például azokat, akik az iskolában zaklattak, jó emberekké változtassam át. Ha pedig valaki ugyanúgy el akarna futni tőlem, mint apám tette, egy varázsigével bezárnám előtte az ajtót.

 

Kontrollt akartam. Kontrollt az ájulásos rohamaim felett. Kontrollt a szeretett emberek viselkedése felett. Kontrollt azok felett, akik fájdalmat akartak okozni nekem.

 

Egy bűvészdobozzal kezdtem. Meg akartam tanulni varázsolni.  A bűvészet a végső kontrollt jelentette minden felett a világomban. Később azonban – amikor már én magam is tanítottam a bűvészkedést – felismertem, hogy ez nem az a varázslat, amire vágyom. Mert én valóban, igazából varázsolni akartam, nem pusztán trükkökkel kápráztatni el másokat.

Így kezdtem egyre behatóbban foglalkozni a mentalizmussal.

 

Elsősorban az érdekelt,
hogyan tudom a magam életében használni ezt a tudást,
hogy átlássak az embereken, még mielőtt kárt okozhatnának nekem vagy a szeretteimnek.
Olvasni akartam az emberekben, hogy még az előtt tudjam, mit forgatnak a fejükben, mielőtt megvalósíthatnák.

 

Ennek a képességnek a fejlesztése fantasztikusan jó érzés volt, ugyanakkor egyetlen iskolát sem találtam, ahol működött volna ilyen képzés. Így egyrészt saját a képességeimből kellett tanulnom, másrészt autodidakta módon, írások és olyan források alapján, amelyeket csak mentalisták ismernek.

Minél többet tudtam meg a hipnózis technikájáról, annál jobban lenyűgözött a téma. Akkoriban úgy gondoltam, ha tudok hipnotizálni, magam dönthetem el, ki hogyan cselekedjen. Sőt, még azt is eldönthetem, ki lesz eszméletlen, és ki nem. Akkoriban még azt hittem, azok az emberek, akiket a színpadon vagy a televízióban hipnotizálnak, nincsenek eszméletüknél. Minél mélyebbre ástam azonban magam a hipnózis technikájába, annál világosabbá vált, hogy ezek az emberek nem eszméletlenek, hanem továbbra is ugyanúgy hallanak mindent, mint előtte. Az ember a hipnózis által mégis le akar válni a tudatáról, és lemerülni a tudatalatti birodalmába.

Világosan és egyértelműen tudtam, hogy ez az én utam: embereket akarok hipnotizálni.

 

 

Meg is tettem. Első hipnózisüléseimet anyám kis kerti házában tartottam. Először iskolatársak jöttek, néha egyikük-másikuk testvérei, szülei, aztán nemsokára már olyan emberek is, akiket nem ismertem. Akkor aggódni kezdtem. Nem tudtam, nem vagyok-e túl fiatal hipnotizőrnek, és azt sem, nem kellene-e beszereznem valamilyen terapeutabizottság engedélyét. Így aztán inkább az érettségimre koncentráltam, aztán társadalomtudományokat kezdtem tanulni, mellette pedig félig hivatalosan működtettem a hipnózisstúdiómat, ahová egyre többen jöttek terápiára. Felléptem mentalistaként, és az ilyen, cégeknél tartott esti fellépéseim gázsijával egészítettem ki a zsebpénzemet. A színpadi fellépéseket a televízió követte, ahol a műsorkészítőket gyorsan meggyőzték a képességeim – csak nagyon ritkán kellett bizonyítanom vagy elmagyaráznom valamit.

Még Uri Geller is elismerte a munkámat, és látta a képességeimet, ezért meghívott a „The Next Uri Geller” című műsorába. Hipnózisstúdiómba, amelyet csak mellékfoglalkozásként terveztem működtetni, egyre hosszabbak lettek a várólisták. Nem tudtam mivel magyarázni, miért akar mindenki hozzám jönni, amikor még ilyen nagyon fiatal vagyok.

A stúdiómat gyorsan kinőttem, így beköltöztem egy szép rendelőbe Bern szívében. Már nem a hipnoterápia volt a melléktevékenység, hanem a társadalomtudományi képzés, amelyre hirtelen nem maradt már időm. Egyidejűleg egyre több bel- és külföldi hipnoterápiás képzésen vettem részt, azután elérkezett az az idő is, amikor egyedül már képtelen voltam ellátni a hozzám fordulókat. Meghirdettem egy részmunkaidős állást, amelyre olyan emberek jelentkeztek, akiknek már megvolt az alapszakos, sőt, a mesterszakos diplomájuk is különböző szakterületeken. Pontosan azok a diplomák, amelyek felé én még csak úton voltam.

Az emberek szabályosan ostrom alá vettek időpontokért. A televíziós fellépéseim után éjjel-nappal csengett a telefon. A rekord kereken kétszázötven hívás volt egyetlen nap alatt. Világossá vált, hogy ez lesz az én utam. Úgy döntöttem, egyéni vállalkozásomat kft-vé alakítom át, mellé elvégzek egy hivatalos végzettséget adó marketingképzést, azután teljesen a hivatásomnak szentelem magam.

Ma, öt svájci bestseller könyvvel később, már a saját oktatási intézményemet vezetem, a Palacios Relations Hypnosecentert Svájc fővárosában. Alapítottam egy másik céget is, a Szellemi Fejlődésért Intézetet (Institut für Geistige Entwicklung), és elindítottam a Svájci Hipnoterapeuták Szövetségének megalapítását, amelynek elnökévé is választottak. Mindemellett évente kereken 200 hipnoterapeutát és kereken 50 beszélgetésorientált terapeutát képzek ki. Saját könyvkiadót  – Cameo Verlag GmbH – alapítottam, és külföldön is tartottam előadásokat és workshopokat. Még soha életemben nem álltam senki alkalmazásában, ma pedig egy dinamikus, szívélyes és nyitott csapatot vezetek. Orvosokat, fogorvosokat, aneszteziológusokat, sőt, sebészeket is képzek diplomás hipnoterapeutává (ahogyan egészen más területről érkezőket is), előadásokat, tanácsadásokat, szemináriumokat tartok vezető vállalatoknál bel- és külföldön egyaránt.

 

 

Amikor ma – 29 évesen – emberekben olvasok, embereket kezelek, gyógyítok vagy támogatok, ahogyan azt bemutató estjeimen a közönség előtt is tenni szoktam, mindabból a rengeteg tudásból merítek, amit a tapasztalataim útján szereztem. Nemcsak azt látom, mi mindent kommunikál az ember öntudatlanul, amiből mások általában semmit nem érzékelnek, hanem amikor ezekre az emberekre nézek, látom a múltjukat, a jelenük egyes részeit, és a személyiségszerkezetüket is.

Én nemcsak látom az embereket – érzem is őket. Hallom őket. Érzem az illatukat. Nem maga a szagok világa érdekel, hanem ami mögötte van: a másik ember immunrendszere, bélproblémái, belső folyamatai, reggeli rituáléi. A fejében köröző gondolatok. A saját maga által sem szeretett viselkedése és érzései. Természetesen én is tévedhetek – de ha az ember annyira intenzíven érzékel másokat, ahogyan én teszem, akkor tudja, hogy az észlelés nem csal. Ahogyan mások ránéznek az előttük állóra, és tudják, hogy a szemükkel érzékelik őket, úgy vagyok én is a tudatában, hogy a szenzóriumommal (érzékeim összessége) – amelyet nem tudok leírni vagy lokalizálni – érzem őket.

Ma már tudom, hogy mindennek megvan a maga értelme. Ma már azt is tudom, hogy az eszméletvesztéses rohamaim és szenzitivitásom összefüggenek.

 

Amikor az életben nem minden történik úgy, ahogyan szeretnénk, felvetődik a kérdés: tényleg a realitást kell-e megváltoztatnunk, vagy inkább az univerzum kívánságát kell-e meghallgatnunk?

Forrás: Ki a legjobb számodra?

 

Ajánlott könyvek: