A következőkben Johann Hari új könyvéből szemezgetünk, aki 13 évnyi antidepresszáns-szedés után napjainkban már a depresszió kezelésének új megközelítési módjait hirdeti.

A ’70-es években véletlenül leleplezték a depresszióval kapcsolatos igazságot – amit igen gyorsan félre is söpörtek, mivel a tények túl kellemetlenek lettek volna. Az amerikai pszichiáterek összeállítottak egy könyvet, amelyben részletesen taglalták a különféle lelki betegségek tüneteit. Ennek a műnek köszönhetően minden mentális problémát be tudtak azonosítani és egyenlő módon tudtak kezelni az Egyesült Államokban. A könyv címe Diagnosztikai és statisztikai kézikönyv volt. Ennek az utolsó kiadásában felsoroltak kilenc tünetet. Ha valaki ezeket jelezte, akkor depresszióval diagnosztizálták. Ilyen tünet volt például a lecsökkent szexuális vágy, vagy a tartós rosszkedv. Ha kilenc tünetből öt több héten át tapasztalható volt, akkor szinté depresszióval kezelték..

A kézikönyvet elküldték az amerikai orvosoknak, akik ez alapján kezdték el vizsgálni az embereket. Ám egy idő múlva sokan felkeresték a szerzőket, hogy elmondják aggodalmaikat a könyvvel kapcsolatban: ha követnék a kézikönyvet, akkor minden gyászolót depressziósnak kellene nyilvánítaniuk, és gyógyszeres kezelést kellene nyújtani nekik. A helyzet ugyanis az, ha az ember elveszít valakit, akkor ezek a tünetek automatikusan eluralkodnak rajta. Az orvosok tudni akarták, hogy akkor minden gyászolónak orvosságot kell kapnia?

A szerzők összeültek, majd úgy döntöttek, hogy csatolnak egy speciális záradékot a depressziós tünetek listájához. Ez kimondta, hogy kivételt képeznek azok, akik az elmúlt évben elveszítették valamely szerettüket. Ebben az esetben nem betegségről van szó, hiszen ekkor ezek a panaszok teljesen természetesek. „Gyászkivételnek” nevezték el ezt a záradékot. Úgy tűnt, hogy ezzel meg is oldották a problémát.

Ahogy teltek-múltak az évek, évtizedek, az orvosokban újabb kérdések merültek fel. Világszerte azt mondták azt pácienseiknek, hogy a depresszió kialakulásáért az alacsony szerotoninszint, illetve egyéb kémiai anyagok hiánya a felelős. Azaz a depressziót nem az életkörülmények, életesemények okozzák, hanem az agy spontán módon kizökkent kémiai egyensúlya. Néhányan elkezdték azt feszegetni, hogyan jön ez össze a gyászkivétellel. Abban egyetértünk, hogy logikus és érthető, hogy depressziós tüneteket produkál az ember, amikor elveszti valamely szerettét. Miért nem vonatkoztatható ez egyéb élethelyzetekre is? Mi van akkor, ha valaki elveszíti a munkáját? Mi a helyzet akkor, ha olyan foglalkozást végzünk 40 éven át, amit utálunk? Mi történik akkor, ha egyetlen barátunk sincs, és magányosak vagyunk?

„A gyógyszergyártók rengeteg tanulmányt támogatnak, de csak azokat adják ki, amelyekben arról van szó, hogy az adott gyógyszer hatásos.” 

Úgy tűnt, hogy a gyászkivétel lavinát indított el, és egyre többen kételkedtek abban, hogy a depresszió okait a koponyánkban elszigetelve kell keresni. A gyászkivétel azt sugallta, hogy az okokat kint, a nagyvilágban fogjuk megtalálni, így azokat ott kell megvizsgálni és megoldani. Ez volt az a vitatéma, amiről a mainstream pszichológia (annak néhány képviselőjétől eltekintve) hallani sem akart. Reakciójuk igen egyszerű volt. Szépen lassan elkaszálták a gyászkivételt. Minden újabb kiadásban egyre rövidebb gyászolási időt hagytak arra, mielőtt lelki betegnek nevezték volna az embert. Először néhány hónapra csökkentették ezt az időt, míg végül a semmire redukálták, azaz eltörölték. Ez azt jelenti, hogy ha a babád meghal 10 órakor, akkor az orvosok 10 óra 01 perckor lelki betegséggel diagnosztizálhatnak, és azonnal elkezdhetik a gyógyszerezésedet.

Az Arizonai Állami Egyetemen dolgozó dr. Joanna Cacciatore a gyászkivétel vezető szakértőjévé vált, miután a szülés alkalmával elveszítette saját babáját, Cheyenne-t. Számos olyan gyászolóval találkozott, akiket mentálisan betegnek tituláltak azért, mert kimutatták fájdalmukat. Elmondta, hogy a gyászkivételhez való hozzáállás mutatja meg, hogy mi is a legnagyobb gond azzal, ahogyan a depresszióról, a szorongásról és a szenvedés egyéb formáiról beszélünk: „Nem vesszük figyelembe a kontextust” – mondta.

„Úgy teszünk, mintha az emberi fájdalmat fel lehetne mérni csupán egy egyszerű ellenőrző lista alapján, úgy, hogy közben nem veszünk tudomást arról, hogy mi történik az életünkben. Az agyi betegség címkéjét aggatjuk rá. Ha figyelembe vennénk az emberek aktuális élethelyzeteit, történéseit a depresszió és a szorongás kezelésekor – magyarázta Joanne – akkor rájönnénk, hogy teljes generálra van szükség. Ha valaki extrém fájdalmat él át, akkor nem a tüneteket kell kezelnünk. A tünetek ugyanis csak a mélyebben gyökerező probléma hírnökei. El kell jutnunk a mélyebb problémához” – tette hozzá.

https://youtu.be/jClW78hFnOE

*****

Tini voltam, amikor lenyeltem életem első antidepresszánsát. A halovány angol napsütésben álldogáltam egy londoni bevásárlóközpontban lévő gyógyszertár előtt. A tabletta kicsi volt és fehér. Lenyeltem. Olyan volt, mint egy kémiai csók. Ez azután történt, hogy reggel elmentem az orvosomhoz, és zavartan elmondtam neki, hogy már évek óta kontrollálatlanul elönt a fájdalom, megállíthatatlan, mint valami szörnyű bűz. Erre válaszul elmondta, hogy van egy hormon, amelynek a neve szerotonin. Elmondása szerint az emberek ettől érzik jól magukat, de vannak olyanok, akikből hiányzik ez a hormon. „Te nyilvánvalóan ilyen ember vagy” – mondta. Majd hozzátette, hogy hála az égnek, vannak olyan gyógyszerek, amelyekkel normál szintre hozható a szerotoninszintem. „Vedd be, és jobban leszel” – mondta. Legalább megértettem, hogy mi történik velem.

De néhány hónapnyi gyógyszerszedés után történt valami furcsa. A fájdalom ismét elkezdett a felszínre szivárogni. Egy idő után ismét olyan rosszul éreztem magamat, mint a kezdetekkor. Visszamentem az orvoshoz, aki azt mondta, hogy nyilvánvalóan az a probléma, hogy túl alacsony dózist szedek. Így a 20 mg-ból egy csapásra 30 lett, a fehér tablettából pedig kék. Ettől néhány hónapig ismét jól éreztem magamat. De a szenvedés ismét felbukkant. Az adagomat egyre fentebb emeltük. Végül már 80 mg-ot szedtem. Néhány röpke szünetet leszámítva, ezen a szinten maradtunk éveken át. A kínlódás viszont ezzel az adaggal sem múlt el.

Amikor kutatásokba kezdtem az Elveszett kapcsolatok: A szorongás és a depresszió valódi okai és meghökkentő gyógymódjai című könyvemhez, két rejtélyen törtem a fejemet. Mindent úgy csináltam, ahogyan az orvosok mondták. Akkor miért vagyok még mindig levert? Megállapították, hogy alacsony a szerotoninszintem, majd felturbózták – én mégis szörnyen éreztem magamat. De még egy ennél is nagyobb kérdés is foglalkoztatott. Miért érzi magát szörnyen hozzám hasonlóan olyan sok ember a nyugati világban? Az Egyesült Államokban öt felnőttből nagyjából egy szed legalább egyféle gyógyszert valamely pszichiátriai problémára. Nagy-Britanniában egy évtized alatt kétszer annyi embernek írtak fel antidepresszánst, mint azelőtt, ami azt jelenti, hogy napjainkban 11-ből 1 ember gyógyszerezi magát szorongató érzései miatt. Mi okozza a depressziót, és mi ad táptalajt ikertestvérének, a szorongásnak? Miért kerültünk ebbe a spirálba? Feltettem magamnak a kérdést: lehetséges, hogy egymástól függetlenül mindannyiunk agyában spontán módon egyszerre bolydultak fel a hormonok?

Ahhoz, hogy megtaláljam a válaszokat, 40 000 mérföldet tettem meg. A válaszokért beutaztam az egész világot. Vezető társadalomtudósokkal vitattam meg a kérdéseket, de olyanokkal is szép számban találkoztam, akik meglepő módszerek segítségével győzték le a depressziót – jártam egy indianai amis faluban, egy olyan brazil városban, ahol betiltották a reklámokat, és egy Baltimore-i laboratóriumban is, ahol lenyűgöző kísérleteket végeztek. Hála ezeknek az embereknek, megismertem a depresszió és a szorongás tudományosan bizonyított okait. Véleményük szerint egyáltalán nem azok, amelyeket eddig mondtak nekünk. Megtudtam, hogy hét olyan tudományosan bizonyított életmódbeli sajátosság is elterjedt napjainkban, amely hozzájárul a depressziósok és a szorongással küzdők számának emelkedéséhez. Emellett van két biológiai paraméter is (úgymint a gének), amelyek összekombinálva a többi tényezővel még rosszabbá tehetik a helyzetet.

Miután megtudtam mindezt, az is világossá vált számomra, hogy egészen más megoldások léteznek a depresszió kezelésére.

Ennek az új gondolkodásmódnak a megértéséhez először egy régi történetet kellett kiveséznem, amely eleinte hatalmas megkönnyebbülést hozott számomra. Irving Kirsch, a Harvard professzora, az antidepresszánsok Sherlock Holmes-a: ő az, aki a legtöbbet vizsgálta azt, hogy milyen hatással van az emberekre, ha gyógyszereket szednek depresszióra és szorongásra. Az 1990-es években magabiztos nyugalommal írta fel az antidepresszánsokat pácienseinek. Jól ismerte a publikált tudományos bizonyítékokat, miszerint a gyógyszerszedők 70%-ának állapotában lényeges javulás áll be. Aztán mélyebben beleásta magát a témába, és kérvényezte, hogy hozzájuthasson azokhoz a gyógyszerekkel kapcsolatos információkhoz, amelyek kizárólag a gyógyszergyártók birtokában voltak. Meg volt győződve arról, hogy további pozitív hatásokat ismer meg, de végül egy nagyon furcsa dologgal találta szemben magát.

Mindannyian tudjuk, hogy amikor szelfit készítünk, akkor 30 képet is lövünk, amiből 29-et egyből kitörlünk. Nem fogjuk megmutatni senkinek, amelyiken kialvatlanul nézünk ki, tokánk van stb. Csak a legjobbat hagyjuk meg, és azt állítjuk be profilképként a Tinderen. Kiderült, hogy a gyógyszergyártók – akik a gyógyszerekkel kapcsolatos szinte összes kutatást finanszírozzák – ugyanezt a taktikát alkalmazzák a kémiai antidepresszánsok vizsgálata során. Rengeteg tanulmányt finanszíroznak, de azokat, amelyek azt mondják, hogy a gyógyszer hatása minimális, egyből kidobják, és csak azokat tartják meg, amelyek arról írnak, hogy mennyire jó a bogyó. Íme, egy példa: egy kísérletben 245 páciens kapott egy bizonyos gyógyszert, de a gyógyszergyártó csak 27 eredményt publikált. Méghozzá annak a 27 embernek az eredményét, akiknél látszólag bevált a gyógyszer. Kirsch professzor hirtelen rádöbbent, hogy a 70%-os adat nem lehet igaz.

Kiderült, hogy az antidepresszánsokat szedők 65–80%-a egy éven belül ismét letört lesz. Azt hittem, hogy én vagyok a furcsa, amiért depressziós maradtam annak ellenére, hogy gyógyszert szedtem. Aztán Kirsch elmagyarázta Massachusetts-ben, hogy az esetem teljesen tipikus. Ezek a kémiai anyagok pozitív hatással vannak néhány emberre – de egyértelmű, hogy nem nyújthatnak megoldást a többség számára, ugyanis a legtöbben akkor is depressziósok maradnak, ha szedik őket. Jelenleg a szorongók számára egy fajta menü szerepel az étlapon, amiből én nem akartam fogyasztani, de minél több időt töltöttem Kirsch professzorral, annál világosabb lett, hogy több fogás is létezik.

szerotonin depressziós nő

Ez arra késztette a professzort, hogy feltegye a meghökkentően alapnak számító kérdést: honnan tudjuk, hogy a depressziót valóban az alacsony szerotoninszint okozza? Amikor elkezdett egyre mélyebbre ásni ebben a kérdésben, kiderült, hogy az erre vonatkozó bizonyítékok elég bizonytalan lábakon állnak. A Princetoni Egyetem professzora, Andrew Scull a Lancet-ben azt írta, hogy a depressziót a spontán módon lecsökkenő szerotoninszinttel magyarázni, és ahhoz kapcsolni „mélységesen félrevezető és tudománytalan”. Dr. David Healy pedig a következőket mondta: „Ennek sosem volt semmi alapja. Ez csak egy marketingfogás.”

Hallani sem akartam erről. Elhittem a történetet, amit a fájdalmamról mondtak nekem. Vonakodtam szembemenni ezzel. Olyan volt ez a sztori nekem, mint egy póráz, amivel kontroll alatt tudtam tartani bánatomat. Attól féltem, hogy ha kétségbe vonom azt, amiben sokáig hittem, akkor a fájdalmam elszabadul, és vadul vágtatni kezd, mint egy fékeveszett ló. A tudományos bizonyítékok egyértelműek voltak, ezt pedig nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

De akkor mi az igazság valójában? Miközben a világ különböző pontjain élő tudósokkal készítettem interjút – Sao Paulótól Sydney-ig, Los Angeles-től Londonig – egy váratlan kép kezdett kirajzolódni. Tudjuk, hogy minden emberi lénynek vannak fizikális szükségletei: étel, víz, tető a fejünk fölött, tiszta levegő. Az is kiderült, hogy valamennyiünknek vannak lelki szükségletei is. Igényünk van arra, hogy érezzük, hogy tartozunk valahová. Szükségünk van arra, hogy érezzük, hogy értékelnek minket. Meg kell élnünk, hogy valamiben jók vagyunk. Éreznünk kell, hogy jövőnk biztosítva van. Ám sajnos egyre inkább úgy néz ki, hogy a kultúránkban nagyon sok mindenkinek – még az is lehet, hogy a többségnek – nincsenek kielégítve ezek a szükségletei. Arra is rájöttem, hogy nagyon különböző módon bár, de elszakadtunk azoktól a dolgoktól, amelyek igazán fontosak. Ez az elszakadás vezetett el oda, hogy a depresszió és a szorongás szinte járványszerűen elterjedt.

Vessünk egy pillantást az okok és a megoldási lehetőségek egyikére, hogy meglássuk a különbségeket. Bizonyított, hogy az embernek szüksége van arra, hogy az életének van értelme, célja, hogy olyat művel, amellyel változást hoz a világba. Ez egy természetes pszichológiai szükséglet. Volt azonban egy felmérés, amelyet a Gallup közvélemény-kutató cég készített 2011–2012-ben. Ez volt a legrészletesebb tanulmány, amely azt vizsgálta, hogyan érzik magukat az emberek azon tevékenységük közben, amellyel az ébren töltött idejükben a legtöbbet foglalkoznak: fizetett munkájuk során. Kiderült, hogy az emberek 13%-a „elkötelezett” hivatása iránt. Ők azok, akik úgy érzik, hogy értelmes munkájuk van, és szeretik is csinálni. 63% „nem elkötelezett”, ők a „munka közbeni alvajárók”. 24% pedig „egyáltalán nem elkötelezett”, ők egyenesen utálják azt, amit végeznek.

Rádöbbentem, hogy a legtöbb depressziós és szorongó ember, akit ismerek, abba a 87%-ba tartozik, akik nem szeretik a munkájukat. Elkezdtem hát beleásni magamat ebben a témába, hogy lássam, hogy van-e valami bizonyíték arra, hogy ennek köze lehet a depresszióhoz. Ekkor bukkantam rá arra az áttörést jelentő kutatásra, amelyet a ’70-es években végzett ebben a kérdésben az ausztrál tudós, Michael Marmot. Marmot azt vizsgálta, hogy mi okozza a munkahelyi stresszt. A válasz megtalálásához kiválasztotta a tökéletes „laboratóriumot”, a Whitehall-palotát, az angol köztisztviselők főhadiszállását. A bürokrácia piciny hadseregének tagjai a ranglétra 19 fokának valamelyikén helyezkedtek el. A hierarchia legfelső fokán a közigazgatási államtitkár, míg legalsó fokán a gépíró állt.  Marmot azt akarta megtudni, hogy kinek van nagyobb esélye a stresszel kapcsolatos szívinfarktusra – a nagyfőnöknek vagy az alatta dolgozóknak?

Mindenki azt mondogatta neki, hogy csak az idejét vesztegeti. Nyilvánvaló, hogy a főnök a stresszes, hiszen neki nagyobb a felelőssége. De amikor Marmot publikálta az eredményt, akkor kiderült, hogy az igazság a feltételezésnek pontosan az ellenkezője. Minél lentebb volt az alkalmazott a ranglétrán, annál magasabb volt a stressz-szintje és a szívinfarktus valószínűsége. Ezek után Marmot azt akarta megtudni, hogy miért van ez így?

További két éven át tanulmányozta a köztisztviselőket, amikor felfedezte a legfontosabb tényezőt. Kiderült, hogy akkor van a legnagyobb esélyünk a stresszre – és döntően a depresszióra, ha nincs irányításunk a munkánk felett. Alapvető emberi szükségletünk, hogy érezzük, hogy amit csinálunk – ráadásul nap, mint nap –, az jelentőségteljes. Ha állandóan irányítanak minket, akkor nem tudunk értelmet találni munkánkban.

Hirtelenjében megláttam, hogy a depressziós barátaimnak – azoknak, akiknek bár menő munkájuk volt, ám állandó irányítás alatt voltak, és semmi megbecsülést sem kaptak – nekik sem az agyukkal volt gond, hanem a környezetükkel. Rájöttem, hogy a depressziónak számos ehhez hasonló magyarázata van. Utazásom célja azonban nem csak annyi volt, hogy megtaláljam annak okait, hogy miért érezzük magunkat olyan rosszul. A lényeg az volt, hogyan érezzük magunkat jobban. Hogyan találhatnánk olyan valódi és tartós hatású „antidepresszánsokat”, amely a legtöbb embernek beválik, olyan megoldást, amely túlmutat egy doboz tablettán, amelyet egyetlen lehetőségként bekínálnak nekünk a depresszió és szorongás kezelésére. Folyamatosan az járt a fejemben, amit dr. Cacciatore tanított nekem: a mélyebb problémákkal kell foglalkoznunk, azokkal, amelyek a bánatunkat okozzák.

munkahelyi stressz depresszió

Az, hogy mennyire tönkreteheti az embert az, ha értelmetlen munkája van, arra jó példa a következő Baltimore-i eset. Meredith Mitchell minden reggel szorongással teli szívvel ébredt. Utálta irodai munkáját. Ám egyszer csak bátor lépésre szánta el magát, ami miatt sokan őrültnek gondolták. Férje, Josh és barátai évek óta egy bicikliboltban dolgoztak, ahol állandóan utasítgatták és bizonytalanságban tartották őket. Többségük depressziós is lett. Egy nap azonban úgy döntöttek, hogy saját biciklis üzletet nyitnak, amit teljesen másképp fognak működtetni. Nem akarták, hogy egy valaki legyen a főnök, aki a többieknek osztogatja az utasításokat. Demokratikus együttműködésben gondolkodtak, ami azt jelentette, hogy közösen hoznak döntéseket, együtt osztoznak a jóban, ahogyan a rosszban is, és kvázi mindannyian főnökök lesznek. Egy dolgos, demokratikus csapatot alkottak. Amikor elmentem az üzletbe, a Baltimore Bicycle Works-be, a dolgozók elmesélték, hogy ebben a szokványostól eltérő munkakörnyezetben makacs depressziójuk és a szorongásuk tulajdonképpen elmúlt.

Egyéni feladataik nem változtak meg. Korábban, ahogyan most is, bicikliket szereltek. De végre megtapasztalták azt a lelki szükségletet, amelyet korábban nem, és amelynek hiánya miatt eddig rosszul érezték magukat: most már saját maguk rendelkeztek munkájuk felett, és ők irányították azt. Josh úgy látta, hogy a depresszió nagyon gyakran – az ő szavaival élve – „természetes reakció bizonyos körülményekre, nem pedig valamiféle biológiai összeomlás”. Véleménye szerint nincs már szükség a régimódi, megalázó, depressziót kiváltó üzletmodellre, hiszen megvan a lehetőségünk arra, hogy együtt, egy irányba lépjünk, hogy minden dolgozónak legyen irányítása a saját munkája felett. 

*****

A depresszió és a szorongás kilenc okának megismerésével egyre több megdöbbentő ténnyel és érveléssel találkoztam, amelyek hatására elkezdtem másként gondolkodni. A Chicagói Egyetem professzorától, John Cacioppótól azt tudtam meg, hogy a tartós magány legalább annyira stresszes, mintha arcul csapna minket egy idegen. Nem beszélve arról, hogy igen komoly mértékben növeli a depresszió kialakulásának esélyét. Dr. Vincent Felitti San Diegóban bebizonyította, hogy 3.1%-kal nagyobb valószínűséggel követ el felnőttkorában öngyilkosságot az a személy, aki gyermekkorában súlyos traumákat szenvedett el. Michael Chandler professzor Vancouverben elmondta, hogy ha egy közösség úgy érzi, hogy nincs beleszólása azokba a nagyhorderejű döntésekbe, amelyek őket is érintik, akkor az öngyilkossági ráta emelkedni fog.

Ezek az újdonság erejével ható bizonyítékok arra ösztökélnek, hogy az eddigiektől eltérő megoldási lehetőségeket keressünk kétségbeesésünkre. Egy személy kifejezetten nagy segítségemre volt ebben. A XXI. század legelején, a dél-afrikai pszichiáter, Derek Summerfeld Kambodzsába utazott. Az antidepresszánsokat akkoriban kezdték bevezetni ott. Summerfeld elmagyarázta az ottani orvosoknak, hogy miképpen működnek ezek a gyógyszerek. A gyógyítók türelmesen végighallgatták, majd azt mondták, hogy nincs szükségük ezekre az új szerekre, mivel nekik már vannak olyan antidepresszánsaik, amelyek működnek. Summerfeld azt hitte, hogy biztos valamilyen gyógynövényes megoldásról lehet szó.

Megkérte őket, hogy mondják el, melyek ezek az antidepresszánsok. Ekkor az orvosok egy rizstermesztőről kezdtek el beszélni, aki egy akna miatt elveszítette a bal lábát. Kapott egy művégtagot, de mégis állandóan szorongott a jövő miatt. Teljesen kétségbeesett volt. Az orvosok leültek vele, hogy átbeszéljék a problémáját. Rájöttek, hogy hiába kapott műlábat, mégis folyamatosan stresszelt régi tevékenysége – a rizsföldeken való munka – miatt. Fizikai fájdalmai is voltak, ami miatt egyre többet gondolt arra, hogy eldobja magától az életét. Az orvosoknak azonban támadt egy ötlete. Úgy vélték, hogy minden megváltozik akkor, ha a férfi profilt vált, és tejtermeléssel kezd el foglalkozni. Vettek neki egy tehenet. Teltek múltak a hónapok, majd az évek, és a férfi élete valóban megváltozott. Mély depressziója elmúlt. „Látja doktor úr, a tehén volt az »antidepresszáns«” – mondták a kambodzsai orvosok.

antidepresszáns öröm

Az antidepresszáns nekik nem azt jelentette, hogy keressenek valamit, amivel megváltoztathatják az agy kémiáját, hanem azt, hogy megoldást találjanak arra a problémára, amely magát a depressziót okozta. Mi is választhatjuk ezt az utat. Vannak olyan megoldások, amelyeket egyénileg, saját életünkre levetítve mi is megtehetünk. Vannak, amelyekhez nagyobb társadalmi változás szükséges, és amelyeket csak civil társainkkal közösen érhetünk el. De hogy ezek megtörténjenek, ahhoz szükség van arra, hogy másként tekintsünk a depresszióra és szorongásra, mint azelőtt.

Radikálisnak tűnik, és mégsem az, csupán a bevett szokásoktól eltérő. Az ENSZ 2017-es Egészségügyi Világnapján ugyanis arra a hivatalos álláspontra jutottak, hogy „a depresszióról szóló orvosbiológiai narratívák” túlnyomórészt „a kutatási eredmények elfogult és szelektív felhasználására épülnek”, amelyeket „el kell vetni”. A „kémiai egyensúlyhiányra való” összpontosításról el kell mozdulnunk, és inkább az „erőbeli, hatalmi egyensúlyhiányra, erőegyensúlyra” kell fókuszálnunk.

Miután megtudtam mindezt, és hogy mit jelent ez számunkra, azt kívántam, hogy bárcsak vissza tudnék menni az időben, tinédzserkoromban arra a napra, amikor beadták nekem azt a megítélést a depresszióról, amely miatt oly sok éven át tévúton jártam. Azt mondanám magamnak:

„Amit érzel, az nem egy kórság. Nem vagy őrült. Ez csak egy jelzés arra, hogy nincsenek kielégítve a lelki szükségleteid. Ez a gyász egy formája. Magadat gyászolod, és a kultúrát, amelyben élünk, amely helytelenül működik. Tudom, hogy mennyire fáj. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen mély sebeket ejt rajtad. Oda kell figyelned ezekre a jelzésekre. Vigyáznunk kell azokra az emberekre, akik ezeket a jeleket küldözgetik. A szimptómák elmondják, hogy mi a baj. Azt állítják, hogy kapcsolódnod kell, mélyen és izgalmasan lelkesítő módon, ahogyan most nem tudsz, de egy napon majd igenis képes leszel rá.”

A depressziós és szorongó ember nem egy gép, amelynek rosszul működik az egyik alkatrésze, hanem emberi lény, akinek nincsenek kielégítve a szükségletei. Egyetlen egy módja van annak, hogy kikeveredjünk a járványszerűen terjedő kétségbeeséstől, méghozzá az, ha közösen, mindannyian elkezdjük megadni ezeket az emberi szükségleteket – a mély kapcsolatok iránti igényeinket azok iránt a dolgok iránt, amelyek igazán számítanak az életben.

*****

Forrás: Theguardian.com

Ajánlott könyv:

Johann Hari – Elveszett kapcsolatok