Az epigenetika területén történt új felfedezéseket a média is felkapta, és most sokunkban felmerült az a fontos kérdés, hogy mit örökölnek valójában a gyerekeink. A „csomagomat”, a befejezetlen ügyeimet továbbadhatom nekik? Az a tudtuk nélkül is bánthatja őket?

Ahhoz, hogy átfogó választ kapjunk, vessünk egy pillantást a tudományra. A legfrissebb epigenetikai kutatások kimutatták, hogy örökölhetünk egy olyan gént, amely megváltozott a szüleinkkel vagy nagyszüleinkkel történt traumák során. Pontosabban: amikor trauma történik, a testünk élettani változáson megy át, hogy jobban tudja kezelni a kialakult stresszt.

Ezt az alkalmazkodó változást ezután a gyerekeinknek, majd az unokáinknak is átadhatjuk – azért, hogy biológiailag felkészítsük őket egy hasonló trauma átélésére. Ez jó dolog is lehet, hacsak az örökölt változások nem teremtenek még több stresszt.

Ha a nagyszüleid például traumatizáltak voltak, mert egy háborús országban éltek – robbanások, meggyilkolt emberek között, tűzharcok közelében –, olyan túlélő képességeket örökíthettek át, mint például a nagyfokú figyelem, a gyors reflex hangos zajokra és más védekező reakciók. Ezek a képességek hasznosak lennének, ha mi is háborús országban élnénk. Biztonságos környezetünkben azonban ez az örökség nem hasznos, és az állandó éberség pusztítóan hat a testünkre.

A rossz hír tehát igaz. A szüleink és a nagyszüleink fájdalmai – a félelmeik, a haragjuk, a gyászuk, a blokkjaik – akaratlanul is a sajátjaink lehetnek, és mi is továbbörökíthetjük azokat. A szomorú az, hogy kevesen kötik össze a problémáikat – a megmagyarázhatatlan félelmeiket, szorongásukat és depressziójukat – azzal, hogy a családtagjaikkal mik történtek az előző generációkban. Ehelyett azt hisszük, hogy mi vagyunk a probléma forrása, hogy valami bennünk működik rosszul, hogy mi vagyunk töröttek belül, és ezért érzünk úgy, ahogy.

És nem áll meg itt a dolog. Ezeket az öntudatlan mintákat, azokkal a dolgokkal együtt, amelyeket mi hagyunk lezáratlanul, átadjuk a gyerekeinknek, és még az ő gyerekeiknek is. Mi lehet annál fájdalmasabb, mint látni a gyerekünket szenvedni, miközben tudjuk, hogy azt a fájdalmat érzi, amellyel mi nem foglalkoztunk eleget?

Van valami jó hír is? Természetesen igen. Vannak lépések, melyekkel megtörhetjük a kialakult mintát.

 

Íme egy lista arról, hogy mit tehetünk:

  1. Gyógyítsd meg a saját érzéseidet

Hozd rendbe a megromlott kapcsolatot a szüleiddel vagy a gyereked másik szülőjével. Amikor úgy érezzük, hogy valaki kihívóan viselkedik, segít, ha az ő családjában történt traumatikus eseményekre gondolunk. Emlékezzünk, hogy a fájdalom maradványai öröklődnek. A gyerekek pedig az ártatlanságukkal, hűségükkel könnyű célpontok.

A gyerekek tudattalanul is cipelhetik a saját szüleik megoldatlan viszonyát, majd lemásolhatják azt a saját kapcsolataikban. Emellett (az epigenetikai tanulmányok szerint) átélhetik a szüleik megoldatlan problémáit is.

  1. Rázd meg a családfát, és nézd meg, mi hullik le

Milyen családi titkok maradtak rejtve? Milyen történeteket nem meséltek el? Milyen traumák nem lettek teljesen meggyógyítva? Fontos lehet tudni ezeket a dolgokat, főleg akkor, ha tudattalanul átéljük olyan traumák elemeit, amelyek nem hozzánk tartoznak.

  1. Mesélj a gyerekeidnek a családban történt traumákról

Mondd el nekik azokat a szörnyű dolgokat, amelyek veled vagy a szüleiddel, nagyszüleiddel történtek. Ők lehetnek a véletlen befogadói a múlt fájdalmas érzéseinek. Amikor elmondod nekik a család történetének tragédiáit, nagyon megkönnyebbülhetnek – főleg, ha a hallottakat össze tudják kötni azzal, amit ők hurcolnak.

Egyszer dolgoztam egy férfival, aki tudattalanul vezekelt egy gyilkosságért, amelyet a nagyapja követett el. A kliensem háromszor is megpróbált öngyilkos lenni. Amikor a harmadik próbálkozás után is életben találta magát, segítséget kért. Amikor kimutattam neki, hogy ő próbálja megfizetni az árát olyan bűnöknek, amelyeket nem is ő követett el, odafordult hozzám, és azt mondta: „Nem kell meghalnom? Úgy érti, nem nekem kell meghalnom?”

Azt találtam, hogy ha ignoráljuk a múltat, akkor az visszajöhet kísérteni bennünket. Azonban ha felfedezzük, nem kell mindig megismételnünk. Megszakíthatjuk a szenvedés körforgását, hogy a gyerekeink szabadok legyenek, és ne kelljen megtapasztalniuk a mi fájdalmainkat az életükben.

forrás: http://www.markwolynn.com
Mark Wolynn: Örökölt családminták