Az ember számára a gondolatok közötti rés egy megmagyarázhatatlan tér. Amikor megpróbáljuk elménket megtisztítani a fogalmainktól, az általában csak még több gondolatot eredményez.
Végtére is, ha azon elmélkedünk, hogy mi van a gondolataink közötti résben, az már maga egy újabb gondolat.
Bizonyára mindannyiunknak feltűnt már, hogy addig időzünk egy gondolaton, amíg eszünkbe nem jut valami más, nagyon kicsi kihasználatlan teret hagyva a kettő között. Ez a sáv rendkívül kicsi, és kevesen morfondíroznak el azon, vajon milyen lenne az élet kevesebb gondolattal, és mit találnánk a közöttük rejlő ürességben. Az ellentmondás egyértelmű.
A gondolatok közötti szektor növelése helyett rátérünk a következő kérdésre. De miért is kéne e megfoghatatlan űrrel foglalkozni?
Azért, mert minden ebből a résből, ebből az ürességből ered.
Ha figyelembe vesszük a következőket, felfedezhetjük, hogy miért olyan jelentős a gondolatok közötti rés, és miért fontos rendszeresen ebben a térben időzni.
A semmi az a tér, ahol valami születik.
Valami megteremtéséhez szükség van a semmi ürességére. Gondoljunk például arra, amikor kiadunk egy hangot.
Honnan jön? A semmiből, a csendből, az ürességből.
Enélkül az üresség nélkül állandóan hangzavar lenne.
1. szokás: Figyeljük meg a hangjegyek közötti csendet!
„A zene a hangjegyek közötti csöndben születik” – ez az ősi Zen bölcsesség példázza az 1. szokást. Képzeljük el, milyen lenne egy melódia szünetek és köztes csend nélkül! Nem is zene lenne, hanem a zaj egy végtelenül hosszú szólama. Szünetek nélkül nem létezne a dallam az általunk ismert formában.
Ez a teremtés minden formájára igaz – arra a világra is, amit alkotni akarunk magunk. A kreativitás a gondolatok közötti rés egyik funkciója. Ennek bizonyítékát minden percben látjuk.
Amikor például kinézek az ablakon, egy pálmafát látok, ami tíz éve még nem állt ott. Hogyan került oda? Egy magból. És a mag miből keletkezett? Egy elektronból vagy szubatomi részecskéből. És miből lett a szubatomi részecske? A résből. Az ürességből. A csendből.
Látok egy épületet, aminek a helyén valaha üres tér volt. Honnan származik ez a létesítmény? Egy emberi lény elméjéből, az elmélkedő, kreatív gondolatok közötti csendből.
Látok egy kislányt az udvaron játszani. Miből született a kislány? Egy magból, egy petesejtből. Ez igaz ugyan, de végtére is a legapróbb részecskékben rejlő kreatív erő az a tiszta energia, melyből minden születik, amit most megfigyelhetünk.
Szent Pál azt mondta, „ami látható, a láthatatlanból állott elő”. Valóban, ami megfigyelhető, az ürességből, a gondolatok közötti térből született. Gondolataink között teret kap a kreatív zsenialitás és a spirituális tudatosság, ami felett elsiklik figyelmünk, amikor csak cikázó elmélkedéseinket halljuk meg.
2. szokás: Tekintsük a gondolatokat dolgoknak!
Tekintsük gondolatainkat olyan dolgoknak, melyeknek csendre van szükségük ahhoz, hogy újat vonzhassanak és teremthessenek. Két tégla sem tud összetapadni, és végül falat alkotni, ha nincs közöttük hely a malternak. A malter is olyan összetevőkből áll, melyeknek szintén térre van szükségük ahhoz, hogy malterré legyenek.
Gondolataink ugyanilyenek.
Szükség van fejtöréseink között szünetre ahhoz, hogy megszülethessen az, amit a gondolatok külön-külön jelképeznek. Ez a rés teszi tehát lehetővé számunkra, hogy gondolataink erejével elképzeljünk, építsünk és teremtsünk.
3. szokás: Figyeljük meg gondolatainkat, de ne próbáljuk megfogalmazni őket!
A gondolatok tere a mámorító béke és nyugalom helye, melyet a Távol-Kelet ősi népei Taónak neveztek – és hangsúlyozták, hogy a Tao, amit meg tudunk fogalmazni, nem a Tao.
Nem tudom leírni a gondolatok közötti rést.
Ennek az az oka, hogy ennek leírásához el kell hagynom a rést, vagy előre, vagy hátra. Ismerem a boldogságot, amit ezen a helyen átélek, de amint elkezdek e felhőtlenségen elmélkedni, már kiestem a résből. Úgy gondolok a résre mint Isten otthonára, hiszen Isten a mindenütt jelenlévő, láthatatlan erő, mely a teremtés minden formájában megtalálható.
4. szokás: Oszlassuk el határainkat!
Az emberi protoplazma minden cseppjét átjárja egy húzóerő, melynek köszönhetően kibontakozhat utunk a fizikai dimenzióban. Anyagi világban tett utazásunk teljes egésze benne rejlik abban a mikroszkopikus palántában, melyet fogantatásnak nevezünk. A semmiből keletkezett, a semmiben jelent meg, és végül a semmibe tér vissza.
Minden csak távolság kérdése.
Hasonló a helyzet a gondolatainkkal is. Mindannyiunkban ott lakozik a kifürkészhetetlen erő, hogy belépjünk a gondolataink közötti résbe, ahol csendben kapcsolatba léphetünk Istennel, és életre kelthetjük azt a kreativitást, amit a természetben tapasztalunk – melynek mi magunk is lényeges részét képezzük.
Mindennek pontosan úgy kell lennie, ahogy van.
Ugyanannyira részei vagyunk a csodálatosan kreatív természetnek, mint a virágok, a naplemente, a palántából felcseperedő pálmafa, az évszakok változása és minden más. Azzal fosztjuk meg magunkat teremtőképességünktől, hogy a résen kívül élünk és az ego útmutatását követjük.
Forrás: Drwaynedyer.com
Ajánlott könyv:
