Egy nőnek bölcsen kell megválasztania barátait és szerelmesét, mert mindkét esetben gonosz mostohákkal és velejükig romlott mostoha-testvérekkel találhatja magát szemben. Szerelmesünket gyakran a nagy Varázsló hatalmával ruházzuk fel. Ez nem nehéz, mivel az igazi intim együttlét olyan, mintha kristályajtón át egy varázslatos műterembe lépnénk, vagy legalábbis így érezzük. Egy szerető létrehozhatja és/vagy lerombolhatja a saját ciklusainkhoz és gondolatainkhoz fűződő legellenállóbb kapcsolatainkat is. A romboló szeretőt kerülni kell. Jobb, ha szerelmesünk erős pszichikus izmokkal és lágy hússal rendelkezik. A Természeti Asszonyt az is segíti, ha a szerető olyan személy, aki, épp egy kicsit, „be tud pillantani” a szívébe is.

Amikor a zabolátlan asszony ötlettel áll elő, a barát vagy szerető sose mondhassa azt, hogy „Hát, nem is tudom… elég butának (nagy-szerűnek, megvalósíthatatlannak, drágának stb.) hangzik ez nekem.” Az igaz barát ilyet sosem mond. Valami ilyesmit kell mondania: „Nem tudom, jól értem-e. Te mit gondolsz erről? Szerinted hogyan valósít-ható ez meg?” Olyan szerelmesed/barátod legyen, aki eleven, növekvő criaturának tekint, mint a fát az udvaron, vagy a fikuszt a házban, vagy a ház melletti rózsakertet… Olyan szerelmesed és barátaid legyenek, akik igazi, élő, lélegző entitásnak tekintenek, olyannak, aki emberi, de nagyon finom, nedves, mágikus elemeket is hordoz… Olyan szerelmesed és barátaid legyenek, akik segítik a benned lévő criaturát…

Ilyen embereket keress, rájuk van szükséged. Egész életedben lelki barátaid lesznek. A barátok és szerelmesek, főként pedig a tanítók gondos kiválasztása rendkívül fontos ahhoz, hogy megőrizzük tudatosságunkat, hogy intuitívak maradhassunk, hogy tovább őrizhessük a látó és tudó tüzes fényt.

Úgy őrizhetjük meg a vadonhoz fűződő kapcsolatunkat, ha megkérdezzük magunktól, hogy mit akarunk mi. Ilyenkor válogatjuk ki a magot a porból. Az egyik legfontosabb lépés az, hogy meg kell különböztetnünk azokat a dolgokat, amelyek hívnak bennünket, azoktól, amelyek a lelkünkből szólnak.

Képzeljük el a következőt: hosszú asztalsor áll előttünk; az egyik asztalon tejszínhab és lazac és báránycomb, a másikon marhaszelet és gyümölcssaláta, a harmadikon rizs, zöldségek és joghurt, és így tovább, sok-sok asztalon át. Képzeljük el, hogy végigjárunk az asztalok között, és azt látjuk, hogy sok étel ínyünkre való. Az ember azt mondja magában, „Ebből is szeretnék egy keveset, abból is egyet, amabból is néhányat.” Vannak olyan nők és férfiak, akik életük minden döntését ily módon hozzák meg. A körülöttünk lévő világ állandóan hívogat, befurakszik életünkbe, étvágyat gerjeszt akkor is, ha éppen nem, vagy alig vagyunk éhesek. Az ilyen választások esetében azért választunk valamit, mert akkor történetesen épp ott van az orrunk előtt. Nem pontosan az, amit akarunk, de érdekes, és minél tovább nézzük, annál hívogatóbb.

Amikor az ösztönös énhez, a nőiség természetes és zabolátlan lelkéhez kapcsolódunk, akkor ahelyett, hogy a véletlenszerűen elénk helyezett ételeket vennénk sorra, azt mondjuk magunkban, „Mit is ennék szívesen?” Nem a kívül lévő dolgokat vesszük szemügyre, hanem befelé indulunk, és azt kérdezzük, „Mire vágyom? Mit kívánok most?” Vagy azt is mondhatjuk, „Mi után sóvárgok? Mire vágyódom? Mi után epekedek?” A válasz rendszerint gyorsan megérkezik: „Azt hiszem, szeretnék egy… Ez vagy az igazán nagyon jó volna… Ó, igen, ezt akarom.” Ott volt az is a svédasztalon? Talán igen, talán nem. A legtöbbször inkább nem. Kicsit kutatnunk kell utána – néha ez hosszabb ideig is eltart. Végül azonban megtaláljuk, és boldogok leszünk, hogy vágyaink mély hangjaira hallgattunk.

Vaszilisza feladata, a mákszemek és a por, az üszkös búza és a tiszta búza szétválogatása a legnehezebb feladatok közé tartozik, mert szellemre, akaratra és lélekre van hozzá szükség, és gyakran azt jelenti, hogy ki kell tartanunk amellett, amit akarunk. Ezt a legjobban társaink és szerelmeseink kiválasztásánál figyelhetjük meg. Szerelmesünket nem választhatjuk ki a „svédasztalról”. A lélek sóvárgása szerint kell választanunk. Ha azt választjuk, ami ínycsiklandóan éppen előttünk áll, akkor soha nem csillapítjuk a lélek-Én éhségét. És épp erre való az intuíció, a lélek hírvivője.

Lépjünk tovább az amplifikációban. Ha azt a lehetőséget kapod, hogy végy egy biciklit, vagy hogy utazz Egyiptomba és nézd meg a piramisokat, akkor egy pillanatra félre kell állítanod a lehetőséget, önmagadba kell nézned, és meg kell kérdezned: „Mire éhezem? Mire vágyom? Talán motorbiciklit szeretnék, s nem kerékpárt. Talán sokkal jobban szeretnék a nagymamához utazni, aki egyre öregebb lesz.” A döntéseknek nem kell nagy horderejűeknek lenni. Néha csak olyasmiben kell döntenünk, hogy sétáljunk-e vagy inkább verset írjunk. Akár jelentős, akár köznapi dologról van szó, a különböző aspektusokon át, a bábu-Én, a Baba Jaga-Én és a tüzes koponya segítségével ösztönös énünktől kell tanácsot kérni.

Az intuícióhoz fűződő kapcsolat erősítésének másik módja az, hogy visszautasítjuk, ha bárki is el akarja nyomni életenergiánkat… véleményeinket, gondolatainkat, elképzeléseinket, értékeinket, morális magatartásunkat, eszményeinket. Nagyon kevés jó/rossz vagy helyes/helytelen van a világon. Van azonban hasznos és nem hasznos. Olyan dolgok is vannak, amelyek néha rombolók, és olyanok is, amelyek létrehozók. De mindenki jól tudja, hogy ősszel fel kell ásni a kertet, hogy előkészítsük a tavaszra. Nem virágozhat állandóan. Saját életed felfelé törekvését és lefelé pörgését azonban belső ciklusaid diktálják, s ne más határozza meg.

Vannak belső ciklusainknak bizonyos állandó energiavesztései és teremtő folyamatai. Összhangba kell velük kerülnünk. Mint a szívkamrák, amik megtelnek, kiürülnek, újra megtelnek, „megtanuljuk megtanulni” az Élet/Halál/Élet ciklus ritmusát, hogy ne váljunk áldozataivá. A ritmus már létezik; csak előre-hátra kell hajladoznod, megpróbálod felvenni a ritmust… s akkor egyszer csak beugrasz. Így zajlik ez. Ilyen egyszerű.

Az intuíció azonkívül választási lehetőségeket kínál. Ha az ember az ösztönös énhez kapcsolódik, akkor legalább három választási lehetősége van… a két ellentét, a közöttük lévő terület és a „még gondolkodunk rajta”. Ha az ember nem bízza magát az intuícióra, akkor úgy érezheti, hogy csak egy választása van, s az sem mindig a legkívánatosabb. S akkor úgy érzi, hogy szenvednie kell miatta. És beadja a derekát. Belekényszeríti magát. De hát van ennél jobb megoldás is!

Figyelj a belső hallásodra, belső látásodra, belső lényedre. Kövesd. Tudja, mit kell tenned.

Ajánlott könyvek: