A családi elme
„Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele…”*
Ezékiel próféta könyve (18:2)
Egyszerűen fogalmazva: a saját anyánkon keresztül kapjuk meg nagyanyánk anyai gondoskodásának bizonyos aspektusait. A nagyanyánk által elszenvedett traumák, az ő fájdalmai és bánatai, gyerekkori nehézségei, nagyapánkkal való problémái, korán elhunyt szerettei miatti veszteségérzetei valamilyen szinten mind-mind jelen voltak abban a gondozásban, amelyben az anyánkat részesítette. Ha még egy generációval előbbre ugrunk, nagy valószínűséggel ugyanez igaz arra az anyai gondozásra is, amit nagyanyánk kapott.
Annak ellenére, hogy az életüket alakító események részletei homályosak lehetnek, mi mélyen érzékelhetjük ezeknek a részleteknek a hatásait. Nemcsak az hat ki arra, ahogyan a társunkhoz vagy önmagunkhoz viszonyulunk, és ahogyan a gyerekeinket gondozzuk, amit a szüleinktől örökölünk, hanem az is, amilyen szülői gondozásban nekik részük volt. Akár jól, akár rosszul gondoskodnak róluk, a szülők hajlamosak azt továbbadni, amit ők maguk kaptak.
Ezek a minták az agyunkba vannak kódolva, és már a születésünk előtt kialakulnak. Az, ahogyan az anyánk kötődik hozzánk, amikor a méhében hordoz bennünket, hozzájárul az idegi áramköreink fejlődéséhez. Thomas Verny szerint „az anyaméhben szerzett élmények a fogamzás pillanatától alakítják az agyunkat, és megalapozzák személyiségünket, érzelmi temperamentumunkat és magasabb szintű gondolkodásunk erejét.” 1 Ezeket a mintákat – mint valami alaptervet – sokkal inkább kapjuk, mint tanuljuk.
Az anyaméhen kívüli első kilenc hónapban folytatódik a méhen belüli idegi fejlődés. Hogy mely idegi áramkörök maradnak meg, melyek nem, és hogy a megmaradók hogyan szerveződnek, az attól függ, hogy a csecsemő hogyan tapasztalja meg az anyját vagy a gondozóját, és hogyan kommunikál velük. A gyerek ezeken a korai interakciókon keresztül folytatja az érzelmek, gondolatok és viselkedésminták kezeléséhez szükséges alapprogram kialakítását.
Ha az anya örökölt traumát hordoz, vagy a saját anyjához fűződő kapcsolatában törést élt át, az befolyásolhatja a babával formálódó gyengéd kötelékét, amely ilyenkor nagyobb valószínűséggel szakad meg. Az anya-gyerek kötelék korai megszakadásának hatása – hosszú kórházi tartózkodás, rosszul időzített nyaralás, tartós különválás – pusztító lehet a csecsemőre nézve. Az anya illatának, érzékelésének, érintésének, hangjának és ízének mély ismerőssége, vagyis mindaz, amit a gyerek már ismer, és amitől függ, hirtelen eltűnik.
„Az anya és az utódok olyan biológiai állapotban élnek, amely nagyon sok mindenben emlékeztet a függőségre – mondja Winifred Gallagher, a viselkedéstudomány területének elismert szerzője. – Ha elválnak, a csecsemőnek nem csupán hiányzik az anyja. Olyan fizikai és pszichológiai megvonást él át, amely annak a heroinistának a helyzetéhez hasonlít, aki hirtelen teljesen leáll a droghasználattal.” 2. Ez az analógia segít megérteni, hogy az újszülött emlősök, ideértve az embert is, miért ellenkeznek olyan hevesen, ha el akarják választani őket az anyjuktól. „A gyerek úgy élheti meg az anyától való elválasztást, mintha az életére törnének – állítja dr. Raylene Phillips, a Loma Linda Egyetem gyermekkórházának újszülöttgyógyásza. – Ha az elválasztás sokáig tart, a baba kétségbeeséssel reagál, aztán felhagy minden reménnyel és feladja.”3 Dr. Phillips és dr. Nils Bergman, valamint az anya-csecsemő kötelék idegtudományával foglalkozó más szakértők véleménye tehát ezzel kapcsolatban is megegyezik.
Én nagyon korán megismertem a feladás érzését. Mindez a családom miatt alakult így. Amit az anyám nem kapott meg a saját anyjától, az hatást gyakorolt arra, hogy mit volt képes adni nekem és a testvéreimnek. Bár mindig éreztem szeretete ragyogását, anyai gondoskodását nagyban befolyásolták a családunk történetének traumái – különösen az, hogy anyám anyja, Ida, kétévesen elveszítette a szüleit.
A családi történet így szól: amikor dédnagyanyám, Sora 1904-ben meghalt tüdőgyulladásban, szülei a férjét, Andrew-t hibáztatták, akit csak „naplopó kártyásként” emlegettek. A történet szerint Sora azért kapott tüdőgyulladást, mert tél derekán az ablakon kihajolva könyörgött a férjének, hogy menjen haza. Nagyanyámnak, Idának azt mondták, hogy az apja „elkártyázta a lakbért” – ez a mondat aztán generációkon keresztül visszhangzott a családunkban. Sora halála után Andrew dédnagyapámat kitagadták a családból, és soha többé nem hallottak róla. Már gyerekként is érzékeltem nagyanyám keserűségét, miközben a történetet mesélte újra meg újra, és elszomorított, hogy nem ismerhette az apját.
Kétévesen magára maradt nagyanyámat idős nagyszülei nevelték fel, akik abból éltek, hogy egy kiskocsiról rongyot árultak Pittsburgh Hill District nevű, többségében afroamerikaiak lakta kerületében. Nagyanyám imádta a nagyszüleit, és mindig felragyogott az arca, amikor arról mesélt, hogy elárasztották a szeretetükkel. Ez azonban csak a történet egyik fele volt – az a fele, amelyikre tudatosan emlékezett. Számára elérhetetlen mélységben azonban egy másik történet is rejtőzött.
Ida még mielőtt totyogni kezdett volna, vagy talán már az anyaméhben magába szívta anyja gyötrődésének érzését, melyet a folyamatos perlekedések, könnyek és csalódások okoztak. Mindez erős hatást gyakorolhatott az agyában zajló kulcsfontosságú idegi fejlődésre. Amikor aztán kétévesen elveszítette az anyját, az érzelmileg összetörte.
Nemcsak arról van szó, hogy az én anyámat egy árva nevelte, aki nem tudta megadni neki azt a gondoskodó szeretetet, amelyet ő sem kapott meg soha a saját anyjától; az anyám azt a zsigeri traumát is örökölte, amely Idában alakult ki amiatt, mert kora gyermekkorában elveszítette az anyját. Bár Ida nagyanyám fizikailag jelen volt az anyám életében, azt az érzelmi mélységet nem tudta kifejezésre juttatni, amely elősegítette volna anyám fejlődését. Az érzelmi kapcsolat hiánya így szintén az anyám örökségévé vált.
Anyám apjának a története is traumákkal terhelt. Az ő anyja, Rachel, belehalt a gyerekszülésbe, amikor Harry nagyapám még csak ötéves volt. Harry apja, Samuel, aki meg volt győződve róla, hogy a felesége halálát ő okozta azzal, hogy teherbe ejtette, a bűntudat nehéz terhét cipelte. Samuel hamar újranősült. A családi történet szerint az új asszony jobban szerette a saját biológiai gyerekét, mint Harryt, akivel kegyetlenül és közönyösen bánt. Nagyapám nemigen beszélt a gyerekkoráról. Amit tudok, azt az anyámtól tudom. Ő mesélte el nekem, hogy Harry kiskorában majdnem éhen halt. A szemetesvödörből szedegette ki a maradékot, és a pitypang leveleit ette, hogy életben maradjon. Kisfiúkoromban a nagyapámat szintén kisfiúként képzeltem el, ahogy egyedül ül az udvar kövén, és dohos kenyeret rágcsál, vagy a csirkecsontról szedegeti a romlott húst.
Mivel mindketten kisgyerekként veszítették el az anyjukat, nagyszüleim a tudtukon kívül továbbörökítették a saját traumájukat. Családunkban legalább három generáción keresztül meglazult az anya-gyerek kötelék. Ha ezek a törések nem az anyám születése előtt történnek, talán másfajta anyai gondoskodásban részesültünk volna a testvéreimmel. Így azonban az anyám szeretetigénye, amelyet a saját szülei nem tudtak kielégíteni, oda vezetett, hogy gyakran élt át szorongást és tehetetlenséget a szeretetteljes érzésekkel szemben.
Rájöttem: ahhoz, hogy megállítsam az örökölt családi trauma körforgását és megtaláljam végső gyógyulásom útját, az anyámmal való kapcsolatomat kell meggyógyítanom. Tudtam, hogy azon nem változtathatok, ami már megtörtént, a mostani kapcsolatunkon azonban igen.
Anyám a saját anyja stresszmintázatát örökölte, ahogyan én is. Gyakran kapott a mellkasához, és a testében kavargó érzésekről panaszkodott. Most már tudom, hogy tudat alatt újraélte a családunkban gyűrűző félelmet és magányt; annak a borzalmát, hogy elválasztják attól, akire a leginkább szüksége van – az anyjától. Emlékszem, hogy kisgyerekként, talán öt- vagy hatéves koromban annyira elfogott a rettegés, valahányszor anyám elment otthonról, hogy bementem a szobájába, kihúztam a fiókját, amelyben a sálakat és a hálóingeket tartotta, és a ruhákba temettem az arcomat, hogy beszívhassam az illatát. Élénken emlékszem a félelemre, hogy talán soha többé nem látom viszont, és semmi más, csak az illata marad meg nekem. Felnőttként elmeséltem ezeket az emlékeimet az anyámnak, mire elmondta, hogy ő is ugyanezt csinálta: amikor az anyja elment otthonról, a ruháiba temette az arcát. Ahogy a történetemből kitűnik, az anya-gyerek kötelék korai megzavarása jóval a fogamzásunk előtti időkből is eredhet. Hatása megmaradhat a tudatalattinkban és ott élhet a testünkben szomatikus emlékként, melyet aztán az elutasításra vagy elhagyásra emlékeztető események aktiválhatnak.
Ilyenkor teljes diszharmóniát élünk meg. Ellenállhatatlan erővel áraszthatnak el olyan belső képek vagy testi érzékletek, amelyek félelmet kelthetnek bennünk. Mivel a trauma olyan korán történt, gyakran rejtve marad, a tudatosságunk felszíne alatt. Tudjuk, hogy gond van, de nem igazán vagyunk képesek megfogalmazni, mi is történt. Ehelyett azt feltételezzük, hogy velünk van probléma, valami „tönkrement” bennünk. Félelmünk és szorongásunk közepette gyakran irányítani próbáljuk a környezetünket, hogy biztonságban érezzük magunkat. Ennek az az oka, hogy amikor kicsik voltunk, nagyon kevéssé irányíthattuk a dolgokat, amikor az általunk megtapasztalt erőteljes érzelmek miatt nem éreztük biztonságban magunkat. Ha nem változtatunk tudatosan a mintán, a szeretetkötelékeket ért sérülések generációkon keresztül fájdalmat okozhatnak.
Forrás: Részlet Mark Wolynn – Örökölt családminták c. könyvéből
