Van valami, ami még a másokkal való kapcsolatunk elmélyítése érdekében tett lépéseknél is fontosabb: ez pedig, hogy képessé váljunk egyedül lenni.
Ha biztonságban érezzük magunkat egyedül a saját gondolatainkkal, a megjelenő belső párbeszéd elősegítheti a fejlődésünket, a gyógyulásunkat és a változásunkat. Ha meghallgatásra találunk, a megérzéseink a teljesebb elégedettség és béke felé vezethetnek. Sokunk számára azonban kész kínzást jelent egyedül lenni, mindenféle figyelemelterelő tényező nélkül. Azért, hogy ezt elkerüljük, gyakran olyan emberekkel töltjük az időnket, akik nincsenek ránk jó hatással, a teljes kiégésig dolgozzuk magunkat, avagy elmerülünk a technológia világában, hogy elteljen a nap. Mindez azt igazolja, hogy nem maga az egyedüllét a probléma, hanem az, ahogyan erre az állapotra reagálunk, így ez utóbbival foglalkoznunk kell.
Magány kontra egyedüllét
Az egyedüllét, csakúgy, mint a magány, szubjektív dolog. Mindkét esetben egymagunk vagyunk, a különbséget azonban az adja, hogyan viszonyulunk ehhez az élményhez. Paul Tillich író-filozófus azt mondta:
„A magány a társtalanság fájdalmának, míg az egyedüllét a társtalanság örömének megnyilvánulása.”
Ha elveszítjük azon képességünket, hogy jól érezzük magunkat egyedül, és ezt az állapotot kizárólag a magányosság érzésével kapcsoljuk össze, érthetően mindent megteszünk majd, hogy elkerüljük ezt a helyzetet. Ha azonban elfogadjuk, hogy a társtalanság nemcsak, hogy elviselhető, hanem szükséges is, rátalálhatunk az egyedüllét adta örömökre.
A magány és az egyedüllét közti másik fontos különbség a választási lehetőség megléte vagy hiánya. Az egyedüllét azt jelenti, hogy tudatosan úgy döntünk, szeretnénk egy kicsit egyedül lenni, és élvezzük is az így eltöltött időt. Ha viszont magányosak vagyunk, elutasítjuk a jelen pillanatot, és valami másra vágyunk. Manapság, amikor a technika minden létező formában a rendelkezésünkre áll, az internetezéssel egyszerűen elterelhetjük a figyelmünket a magányunkról. Ez azonban valójában nem enyhít az emberi kapcsolatok iránti vágyunkon, így akár még nagyobb elmagányosodáshoz vezethet. Ha azonban tudatosan vonulunk el másoktól, fizikai és szellemi forrásainkból táplálkozva ráhangolódhatunk saját teljességünkre.
Kutatások igazolták, hogy az egymagunkban eltöltött idő többféleképpen is javítja egészségi állapotunkat. Az orvosok által javasolt testmozgás és kiegyensúlyozott táplálkozás mellett az is ugyanolyan fontos, hogy megtanuljuk értékelni az egyedül töltött időt, amely fejlesztheti testünk és elménk működését. Sherry Turkle, a Massachusettsi Műszaki Egyetem „A technológia és az egyén” elnevezésű kezdeményezésének vezetője Alone Together (Társas magány) című könyvében azt írja: „Mindenkinek tudatosan ki kellene szabnia egy időkeretet minden nap, amikor nem él virtuális társasági életet, azaz nem sms-ezik, nem chatel és nem telefonál.”
Ha minőségi időt igyekszünk tölteni másokkal, nem pedig minél több időt, ezzel szintén javíthatjuk társas kapcsolatainkat. Ha elegendő időt töltünk egymagunkban és másokkal is, mindkét élmény intenzívebbé válhat. Ha szánunk egy kis időt arra, hogy feltöltődjünk és kipihenjük magunkat, tudatosabbak és lelkesebbek lehetünk. Illetve, annak tudatában, hogy elegendő időt szántunk magunkra és egyéb kötelezettségeinkre, mások társaságában kevésbé érezzük majd magunkat zaklatottnak és ingerültnek.
A társaink vagy párunk elutasítása okozta fájdalom érthetően elveszi a kedvünket az egyedülléttől. De ha megengedjük magunknak, hogy egyedül maradjunk az érzéseinkkel, tisztábban láthatjuk a dolgokat, és ösztönzést nyerhetünk. Sharon Kim, a Johns Hopkins Egyetem tanársegédje kutatást végzett a társas elutasítás témakörében, és arra az eredményre jutott, hogy az elutasítás növelheti a kreativitásunkat és a leleményességünket: „A visszautasítás elindíthat egy olyan pszichológiai folyamatot, amely nem csökkenti, hanem épp, hogy növeli a kreatív tevékenységekben elért teljesítményünket.” Az a tény, hogy a történelem nagy gondolkodói és művészei, mint például Newton vagy Beethoven is közismerten sok időt töltöttek egyedül, ugyancsak ezt bizonyítja.
Az egyedüllét esetleges előnyei között szerepelnek az alábbiak:
- Jobb összpontosítás és teljesítőképesség
- Több empátia mások felé
- Jobb hangulat
- A szabadság érzése
- Erősebb kapcsolat a spirituális énünkkel
- Jobb memória
- Az önállóság érzésének erősödése
- A mások társaságában tapasztalt feszélyezettség jóleső hiánya
- Erősebb kapcsolat a természettel
Az egyedüllét pillanatai
Vissza tudunk-e emlékezni olyan pillanatokra az életünkből, amikor élveztük az egyedül töltött időt, és vágytunk is rá? Ez történhetett akár egy nyaralás alatt, egy-egy új hobbinkba vagy tevékenységünkbe belefeledkezve, esetleg egy egyszerű esti séta alkalmával. Képzeljük el ezeket a pillanatokat.
- Miért éreztük úgy, hogy jólesik egyedül lenni?
- Tapasztaltunk-e bármilyen, az egyedülléthez kötődő kellemes érzést? Ha igen, mik voltak azok?
- El tudunk-e különíteni minden nap egy kis időt, amikor egyedül lehetünk?
Mindegy, hogy három percig vagy három óráig, de gyakoroljuk naponta az egyedüllétet, hogy egyre kellemesebben érezhessük magunkat ezekben a pillanatokban.
Önmagunk legjobb társa mi vagyunk
Az egyedüllétet számtalan előnye ellenére továbbra is a társadalom megvetése övezi. A ki nem mondott elvárás szerint mindenkinek meg kellene találnia, mi iránt érez elhivatottságot, tennie érte, és elégedetté válnia, miközben pedig folyamatosan mások társaságában tölti az idejét. Megértem, hogy attól függően, jelenleg mennyire érezzük magunkat magányosnak, nehéz elhinnünk, hogy mi magunk lennénk a legjobb társaság önmagunk számára. De ha így is van, arra kérek mindenkit, engedje meg ennek lehetőségét, és tekintse egy a jövőben elérendő célnak.
A harmadik fejezet elolvasása után tisztábban láthatjuk, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, és mindez hogyan befolyásolja a magánnyal való kapcsolatunkat. Érthető, ha azt gondoljuk, a magányunk csökkentése érdekében elsősorban a kapcsolatteremtési képességünket kellene fejlesztenünk. A saját magunkhoz való viszonyunk javítása azonban valójában sokkal inkább képes távol tartani tőlünk a magányt, mintha társas tevékenységekkel próbálnánk kitölteni az időnket. Ha otthonosan érezzük magunkat önmagunk társaságában, megmarad mindaz az energiánk, amelyet elszívna az, hogy folyamatosan másoknál keressük a biztonságot és az elfogadást. Ha úgy érezzük, az egyedül töltött idő feltölt és biztonságot ad, egyenesen igényelni fogjuk önmagunk társaságát. Azonban bármilyen jó is a kapcsolatunk önmagunkkal, bizonyos mértékben mindig érezni fogjuk, hogy valami hiányzik.
A magány esetében e hiány valamiféle igényt jelez, változásra ösztönöz, vagy épp korlátozott látásmódunkról tanúskodik. Ilyenkor gyakran megjelenik az egónk, és eltérít a megérzéseinktől vagy a hitünktől. Azt akarja, hogy beilleszkedjünk, sikeresek legyünk és profik, de e motiváció nem szeretetből, hanem félelemből fakad. A félelem könnyebben hatalmába kerít, ha össze vagyunk zavarodva, és önmagunkkal való kapcsolatunk nem áll biztos lábakon. Az önszeretet jelentette biztonság nélkül a hiánytól való félelem további elszigeteltséget és bizonytalanságot szül. Gyakran ez okozza azt a zűrzavart az életünkben, amelyet állításunk szerint épp, hogy el szeretnénk elkerülni. Az egónk előszeretettel hárítja a felelősséget másokra, vagy épp ellenkezőleg, minket hibáztat minden egyes konfliktusért vagy problémáért, illetve bűntudatot és szégyenérzetet kelt bennünk. Az egyedüllét rendszeres gyakorlásával megerősíthetjük az önmagunkkal kialakított kapcsolatunkat, és fejleszthetjük a szükségleteink és vágyaink felismerésére való képességünket anélkül, hogy megengednénk az egónknak, hogy átvegye a hatalmat önmagunk felett.
Attól, hogy egyedül vagyunk, még nem feltétlenül kell magányosnak lennünk. Szakítsunk egy kis időt arra, hogy megvizsgáljuk és átrendezzük az életünket, és ismét összekapcsolódjunk annak legfontosabb szereplőjével – saját magunkkal, hiszen a változás titka csakis bennünk rejlik!
Forrás: Társ a magányban
Ajánlott könyv: Shrein H. Bahrami – TÁRS A MAGÁNYBAN
