Inkább legyen igazad, vagy inkább boldog lennél? Valószínűleg ez az első kérdés, amit szerintem fel kellett volna tenned magadnak, mielőtt olvasni kezded a könyvet. Mert a válaszod biztosan a „boldogság”. És a rideg valóság az, hogy a kettő gyakran összeegyeztethetetlen. Ha áttérünk a rendszerszintű gondolkodásra, legalább félúton vagyunk a boldogság felé, ez biztos. De nem leszel rendszerszemléletű gondolkodó egyik napról a másikra, bármennyire is szeretnéd. A rendszerszemléletűvé válás alapfeltétele a családrendszer erkölcsi ítélet nélküli szemlélése és a fennálló helyzet elismerése.

Ez mit jelent? A valóság mindig valóság marad, még akkor is, ha rossz. Mint segítő, vagy mint az állítás résztvevője, az első dolog, amit a családállításon megtanulsz, az az, hogy olyannak ismerd el, fogadd el, úgy tiszteld a családodat, ahogy van. 

Más szóval, el kell fogadnod a valóságot; el kell tudnod fogadni a családtagjaidat, hogy kivel mi történt, függetlenül attól, hogy milyen jelentést vagy szándékot tulajdonítasz ezeknek az eseményeknek vagy embereknek. Így érthetjük meg a rendszer dinamikáját; ez tette lehetővé számomra, hogy apámat visszaengedjem a családi rendszerembe. Akkor tudjuk ezt megtenni, ha felhagyunk a moralizálással, ha semlegesen szemléljük a dolgokat, ha elvonatkoztatunk a jó és a rossz kategóriáitól. Ebben a térben megfosztjuk magunkat a történeteinktől (a történtekkel kapcsolatos nézőpontunktól), és szabadon, szeretettel – más szóval az életerő energiájával – nézhetünk a puszta tényekre, arra, ami valójában történt. 

Amikor nem tudunk lemondani az ítélkezésről, és ragaszkodunk az igazunkhoz, a megoldás útjába állunk, mert a bíráskodás miatt nem látjuk át a rendszer dinamikáját. Az ítélkezés az értelmezésen alapul, a tudatos elme azon igényén, hogy irányítson. Ez azonban a növekedés megtagadása. Van ebben valami gyerekes: a gyerekek, akiknek nagyon kevés kontrolljuk van az életük felett, megragadnak mindent, amit irányítani tudnak; mert hajlamosak nehezen viselni a változásokat. Az a gond, hogy az idő mintegy 90 százalékában gyerekként gondolkozó felnőttek vagyunk. Felnőttként akkor lépünk a gyógyulás útjára, amikor a gyermeki mentalitást a születésünk előtt történtek megértése váltja fel. Ez a megközelítés arra ösztönöz, hogy elfogadjuk és tiszteljük a múltunkat ahelyett, hogy megtagadnánk vagy romantizálnánk (a kontroll formái). Az ellenőrzés pedig mindig az ellenállás egyik formája. Akkor ismerhetünk fel összefüggéseket, ha megváltoztatjuk a felfogásunkat, elfogadjuk, ami van, és átadjuk magunkat a valóságnak.

 

 

A valóság elismerése tehát az elfogadás és beleegyezés eredménye.

 

Amikor elfogadjuk azt, ami van, eltávolodunk a narratíváinktól, nem bizonygatjuk igazunkat. Ehelyett egyszerűen elfogadjuk a valóságot, azt, ami történt, ítélkezés nélkül. Hadd legyek világos: ez nem jelenti azt, hogy úgy gondoljuk, a történteknek meg kellett történniük. Egyszerűen csak tudomásul vesszük, hogy ami történt, megtörtént. Amikor elfogadjuk a valóságot, nem hadakozunk vele, nem próbáljuk irányítani. 

Nem a velünk történtekkel kapcsolatos érzéseinkkel értünk egyet; pusztán elfogadjuk a tényt, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni.

Amikor elfogadjuk a valóságot, akkor végre nem próbálunk valami olyat irányítani, amire soha nem voltunk tényleges befolyással. Túl gyakran megyünk azért terapeutához, hogy megerősítsen minket igazunkban, hogy alátámassza szenvedéseiket. Megerősítést akarunk, hogy az anyánk tévedett, hogy a főnökünk a probléma, és hogy a harag megtartása minket szolgál. De nem fogunk valódi gyógyulást találni az igazunk keresésében, amely a félelemből, az önvédelemből és a mélyen gyökerező történeteink megőrzésének késztetéséből fakad, amelyekről azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk. Az igazunk bizonygatása az irányítási vágyunkban gyökerezik. Ez mindig a történet középpontjába állít minket, megnehezítve, ha nem lehetetlenné téve a családi rendszer nagyobb képének észlelését.

Amikor elismerjük azt, ami van, amikor ítélet nélkül elfogadjuk a valóságot, az észlelés felszabadító tisztaságát tapasztaljuk meg. Képesek vagyunk felismerni, hogy mi is egy családrendszer részei vagyunk, és dinamikájának megértésére tudunk összpontosítani ahelyett, hogy csak az egyének cselekedeteire koncentrálnánk. Ezáltal elismerjük őseink helyét ebben a rendszerben, tiszteljük a sorsukat, a felelősségüket pedig meghagyjuk nekik. Így feloldjuk az összefonódás kötelékeit.

 

Annak elismerése, ami van, hihetetlen fegyver az élethez.

 

Amikor elismerjük, ami van, figyelembe vesszük mindazt, ami történt. Ez megállásra késztet minket. Le kell mondanunk a régi gondolkodási mechanizmusainkról, az egóból fakadó reakcióinkról. Olyan közel kell kerülnünk egy objektív perspektívához, amilyen közel az a magunkfajta szubjektív lények számára lehetséges. Így önmagunkból kilépve jobban, egyenrangúként és valóságosan érthetünk meg másokat. Amikor a világunkról alkotott képünk középpontjában mi vagyunk, és azon keresztül szűrünk meg mindent (szubjektivitás), akkor mások csak mellékszereplők lehetnek. Az életünk filmjében mi vagyunk a főszereplők. Amikor az érzékelésünk központja – amennyire ez lehetséges – az énünkön kívülre kerül (objektivitás), akkor megértjük, hogy mindenki a saját filmjének a fõhõse.

Az objektivitás segít kilépni önmagunkból és belelépni a másik világába. A valóság elismerése fokozza empátiánkat. Nem arról van szó, hogy el kellene tekintenünk attól, hogy az életben vannak helyes és helytelen dolgok, de ez a hozzáállás emlékeztet minket arra, hogy nem mindig mi vagyunk a legjobb döntőbírái ennek a megkülönböztetésnek. Láthatjuk, hogy más emberek más nézőpontokkal rendelkeznek, amelyeket ugyanolyan buzgalommal vallanak „helyesnek”, és hogy sok esetben egyik sem bizonyítható.

A családon belül ez a pártatlan szemlélet kiszélesíti a látókörünket – tisztábban érzékelhetjük nemcsak saját családunk eseményeit, saját életünket, hanem őseink életének eseményeit, és azok hatásait is. Amikor elfogadjuk őseinket, és tisztelni tudjuk sorsukat, jobban jelen lehetünk és megtapasztalhatjuk az élet, a szeretet áramlását. Ez azt is jelenti, hogy jobban meg tudunk élni mindenféle tapasztalatot anélkül, hogy áldozattá válnánk, hibáztatnánk valakit, vagy ítélkeznénk. Az objektivitás megnyit bennünket az emberi tapasztalatok szélesebb spektrumára, és képessé tesz minket arra, hogy szeretettel szemléljük embertársainkat, elfogadva őket olyannak amilyenek, anélkül, hogy bármit is várnánk tőlük. Képesek vagyunk felismerni és tisztelni az emberi mivoltukat, függetlenül a tetteiktől, a felelősséget pedig rájuk hagyjuk. Amikor képesek vagyunk ezt megtenni saját őseinkkel, akkor végre meríthetünk az erőből, az áldásból és jóból, amit nyújtani tudnak, függetlenül attól, hogy milyen nehéz örökséget hagytak ránk.

 

 

Ha elfogadom a múltat, megbékélhetek a jelennel.

GYAKORLAT: Az ellenállás leküzdése 

Az elfogadás gyakorlása az élet hétköznapi dolgaiban segíthet leküzdeni a súlyosabb problémákkal szembeni ellenállást. Az elfogadás trükkös dolog. Sokan a gyengeséget, megadást, feladást, passzivitást kapcsoljuk hozzá, ezért idegenkedünk tőle. Szóval nézzünk szembe vele. Az elfogadás nem gyengeség; nagy erő kell ahhoz, hogy szembenézzünk egy kényelmetlen vagy fájdalmas helyzettel. Az elfogadás nem megadást vagy kilépést jelent. Egyszerűen csak úgy döntünk, hogy nem pazaroljuk tovább az energiánkat a semmire. Az elfogadás nem passzivitás, hanem a valódi cselekvőképességed aktív érvényesítése. Ne feledd, a valóság tagadása nem változtatja meg azt. Az elfogadás nem a mérgező pozitivitásról szól, és határozottan nem arról, hogy „minden okkal történik”. Épp ellenkezőleg. Ez annak elismerése, hogy a rossz dolgok megtörténnek, és nem kell, hogy okuk vagy pozitív kimenetelük legyen. A fájdalom része az életnek, de nem kell a szenvedést fokoznunk azzal, hogy harcolunk ellene.

Íme néhány stratégia az elfogadás mindennapos gyakorlásához. 

Ne küzdj a negatív érzések ellen:

A kulcsszó a küzdelem. Az ellenállás küzdelem. Engedd, hogy átjárjon egy rossz érzés: szégyen, düh, félelem, bűntudat – ahelyett, hogy elkerülnéd, vagy megpróbálnád semlegesíteni. Hibáztál a munkahelyeden? Mi történik, ha megéled a szégyent? Mit gondolsz, mi történik? Még mindig ott vagy az érzés másik oldalán. Az érzés nem te vagy; nem vagy vele azonos. Ez egy pillanatra adott válaszreakció, nem egy életre szóló ítélet. Ne fokozd a szenvedésedet azzal, hogy küzdesz ellene.

Vedd észre a gondolataidat:

Dugóba kerültél, és elkésel egy fontos találkozóról. Végy egy nagy levegőt, és figyelj befelé. Mi jár a fejedben? Katasztrofálisnak látod a helyzetet? A sofőröket szidod? Vagy magadat? Váltsd gondolataidat egy olyan mantrára, mint például: „Ez a helyzet kiborító, frusztráló. Most semmit sem tehetek ellene. Nem örülök neki, de ez van.” 
Az elfogadás nem egyenlő a jóváhagyással. Nem kell, hogy tetsszen a valóság, csak tudomásul kell venned.

Válaszd el magad az eredményektől: 

Tűzz ki célokat, és tegyél meg mindent az elérésükért, de ha már mindent megtettél, emlékeztesd magadat arra, hogy nem tudsz mindent irányítani. Az önértékelésed ne legyen függvénye a sikerednek. Emlékeztesd magadat, hogy bárhogyan is alakul, a boldogságod nem a sikered függvénye.

Fókuszálj arra, amit befolyásolni tudsz, ahelyett, amit nem:

Mint már említettem, az elfogadás nem egyenlő a feladással. Nem változtathatod meg a múltat (és nagyon gyakran, például amikor dugóban állsz, nem tudod megváltoztatni a jelent sem), de megváltoztathatod, hogyan éled meg a történteket, megváltoztathatod a körülményeidet, és megváltoztathatod a jövőt. Engedd el a „kellett volna” és „lehetett volna” gondolatokat. Nem tudsz azon változtatni, hogy megcsalt a párod (nem tudsz egy másik embert megváltoztatni vagy irányítani). De ahelyett, hogy ezen rágódnál, vagy dédelgetnéd magadban a haragod, illetve a hűtlenséget állandóan arra használnád fel, hogy érzelmileg sakkban tartsd a társadat, dönthetsz úgy, hogy véget vetsz a kapcsolatnak, vagy akár megpróbálhatod jóhiszeműen újraépíteni a bizalmat.

Forrás: Összekapcsolt sorsok, különböző végzetek 

Ajánlott könyvek:

ÖSSZEKAPCSOLT SORSOK KÜLÖNBÖZŐ VÉGZETEK

A siker alapelvei könyv

A TUDATOS
CSALÁD

ÖRÖKÖLT
CSALÁDMINTÁK