Ha egy bizonyos törekvéssel haladunk előre, és eltaszítjuk magunktól, vagy épp ellenkezőleg, megfeledkezhetünk a bennünk lakozó gyermekről – aki a lelkünkben rejlő ártatlanságra, kiszolgáltatottságra és preracionalitásra van hangolva –, egyszer életre kel, és rabul ejti figyelmünket, akár úgy is, hogy félbeszakítja vagy kisiklatja azt, amit tenni próbálunk. Ebben nincs semmi megfontoltság, csak a nyers, kétségbeesett vágy az irányításra, felerősítve támogató érvekkel és belső monológokkal.

A „ne hanyagolj el engem” érzés, amely a színfalak mögött van, és a vágy, hogy továbbhaladjunk a projektünkkel, két nagyon különböző erő, amelyek sokkal inkább ellenségesek egymással, mint szimbiotikusak vagy együttműködők. Előidéznek egy belső konfliktust, amely kizökkenthet minket a kerékvágásból, ami miatt vakarhatjuk a fejünket, azon csodálkozva, hogyan történhetett ez.

Ezek az ellentétes erők és kölcsönhatásaik sokatmondóan be vannak csomagolva a „próbálkozom” megerősítésbe, tiltakozásba. Egy részünk, amely kívülről látható, és látszólag őszinte, „ezt” teszi, míg egy másik részünknek, amely rejtett, és úgy tűnik, nem reprezentál minket, nem áll érdekében „ezt” tenni, sőt valójában valószínűleg ellene is van.

A „próbálkozás” nem „csinálás”. Ha megkérlek, hogy próbáld meg felvenni a kanalat, ami előtted van, és megteszed, akkor azt fogom mondani: „Nem kértem, hogy vedd fel a kanalat, csak hogy próbáld meg felvenni.” Így a próbálkozás önszabotáló törekvés. Jónak hangozhat, őszintének hangozhat, de háborúban áll önmagával.

A próbálkozás bevonzza és kifejezi az önszabotázst. Minden hozzávaló ott van. Valami felülíródik bennünk a próbálkozástól, ott marad a porban vagy az árnyékban, miközben mi továbbhaladunk. Gondoljunk csak az újévi fogadalmakra. Ami lelkes bennünk ezekkel a fogadalmakkal kapcsolatban, elhomályosítja azt, ami nem lelkes az ilyen ambíciók iránt, szóval nyomulunk előre, mint egy megosztott nemzet. Egyik részünk rákényszeríti az akaratát a másikra, csaknem megfeledkezve a lázadásról, amelyet tüzel.

Önszabotázs. A saját kezünk által. A külső nézőpont, ahonnan a „próbálkozom”-ot szemlélhetnénk, általában a látóterünkön kívül helyezkedik el, azzal a céllal, hogy megakadályozza a fejlődésünket, amely távoli zugokban található, az árnyékban. Még inkább távol van a tudatunktól ezeknek a megérzéseknek az eredete, melyek jellemzően az elhanyagolt vagy éppen rosszul kezelt gyerekkori igényeinkből származnak.

A szándék és a cselekvés között rés található. Az önszabotázs elmerít minket ebben a résben, csaknem eltünteti az alapzatunkat, és rövidlátókká tesz minket. A jó szándékainkat zavarba ejtően összekeveri a kevésbé egészséges szándékainkkal.

Ebben a csapkodásban vesztjük el az utunkat, ahogy az egymással ellentétes információk elborítanak minket. Mintha hirtelen három nagyon különböző újságot olvasnánk párhuzamosan úgy, hogy nem tudjuk őket megkülönböztetni.

Látni a pusztítást, amelyet az önszabotázsunk okozott, rémisztő lehet. Amikor ilyen szégyent érzünk, hajlamosak vagyunk elfordulni tőle, hogy elkerüljük, és kevésbé szégyenteljes területeket keressünk. De amikor nem vagyunk olyan gyorsak, hogy elkergessük az önmagunk szabotálása miatt érzett szégyent, akkor több esélyünk van közelről felfedezni a belső kártevőnket. Tisztán érezhetjük, hogy mi a gyermeki benne, és felismerhetjük, hogy mik voltak a fő tényezők, amelyek formálták ezt a gyermeket.

Mi marad a belső szabotőrödből, amikor leleplezed, és megfosztod a racionalizálástól? Egy gyermek, aki sóvárog, hogy lásd és érezd, és szabadon neki add feltétel nélküli figyelmed és törődésed. Ilyenfajta összpontosítás nélkül a gyermek erőfeszítései aziránt, hogy megnyerje figyelmedet, alámerülhetnek, eltűnhetnek az árnyékban, vagy olyan figyelemtolvaj viselkedéssé fajulhatnak, melyek blokkolják vagy akadályozzák az utunkat.

Az önszabotázs apróvá, részlegessé, megosztottá tesz minket. Az utunkba áll, hiába akarunk továbbhaladni. A saját lábunkban bukdácsolunk újra és újra, gyökértelenül, amíg szilárdabb talajt nem találunk.

Az igazi felnőtté válás egyik alapvető lépése, hogy jól megismerd a belső szabotőröd. A szokásos válaszunk az önszabotálásra az, hogy nem tudjuk, hogyan történhetett ez velünk – végül is jók voltak a szándékaink, megtettünk minden tőlünk telhetőt, alibi alibi után –, de egy kevésbé szokványos válasz kell. Mégpedig: felismerni belső szabotőrünket, felé fordulni és megvilágítani, egészen addig, amíg meg nem látjuk az alapvető alkotóelemeit. A bennünk lakozó gyermek – akit elhanyagolunk, mert hajszolunk valami különlegeset –, azonban közvetve, de hív minket. Ha nem reagálunk erre a hívásra, kiáltásra, azzal növeljük az esélyeit annak, hogy az önszabotázs áldozataiként végezzük.

Forrás: http://www.robertaugustusmasters.com/trying-self-sabotage/

Ajánlott könyv:

Ferfi_ero_B1_800px