Radikális felébredés – A női önazonosság ereje

A Radikális felébredés utat mutat a nők számára, hogy felfedezzék belső igazságukat. Dr Shefali arra tanít, hogyan lehet kihasználni az önazonosság erejét az élet minden területén túllépve a félelmeket és illúziókat.
Az eredmény egy beszédes és inspiratív könyv, számos gyakorlati útmutatással, valós példákkal és személyes történetekkel, amely felszabadítja a tudatos én felébresztéséhez szükséges erőt.
Mind vágyunk a szabadságra, s mégis úgy érezzük, kalitkában éljük a mindennapjainkat, miközben felemészt minket a félelem és az értéktelenség érzése. Ez a kötet a kalitkából kitörő utazás ígéretét hordozza, amely utazás végén egy új nézőpontból tekintesz majd önmagadra.

Minden radikális felébredéshez szükség van egy szikrára.
Ez a szikra lángra lobbantja örökkévaló énünket.
Semmi sem helyettesítheti ezt a szikrát.

A felébredés és a fejlődés annyit jelent, hogy mélyebben megértjük önmagunkat. Ehhez meg kell barátkoznunk azokkal a részeinkkel, amelyekkel talán nem igazán szeretnénk szembenézni – különösképpen a fájdalommal. Amikor teljes egészében elfogadjuk a fájdalmunkat – minden szépítés, és főleg mentegetőzés nélkül – s megfigyeljük, milyen sokféle módon vettünk részt mi magunk a kialakulásában, már nekifoghatunk, hogy a fájdalomból bölcsességet kovácsoljunk.

A fájdalmat a régi hiedelemrendszerek és a létezésünk régi módjának lebontása okozza.

Amikor a lényegünkről beszélek, az énünk magvában horgonyzó identitásra gondolok. Ez az önmagunkról alkotott kép független minden külső céltól. Amikor teret kapunk, s felfedezőútra indulva szabadon kószálhatunk, miközben biztos szálakkal kötődünk a lényegünkhöz, akkor fedezhetjük fel igazán, mennyire erősek is vagyunk.
Ha megértjük, hogyan is alakult ki az önmegtagadásunk vagy az öngyűlöletünk, ebből végül a legmélyebb önszeretet sarjad majd. Ehhez mélyen önmagunkba kell szállnunk, s rá kell eszmélnünk, milyen rendkívül súlyos horderővel bír a belső énünktől való eltávolodás. Csak ekkor szökken szárba az átalakulásunk. A felébredés folyamatának része, hogy tükröt tartva magunk elé megszemlélünk minden hiedelmet, amihez tévesen ragaszkodunk, s minden működésképtelen mintát, amelyben függő szereplőként veszünk részt.

Amíg le nem folytatjuk a belső folyamataink alapos kivizsgálását, nem ismerhetjük fel a mintáinkat, s nem leszünk képesek kitörni belőlük. Túl régóta nehezedik ránk az a tudat alatti forgatókönyv, miszerint csak akkor értékelhetjük, szerethetjük és tisztelhetjük magunkat, ha x, y vagy z lesz belőlünk. Csak akkor tekintjük magunkat méltónak az elismerésre, ha megfelelünk bizonyos kritériumoknak. Valakivé vagy valamivé kell válnunk – csakis ekkor lehet részünk elfogadásban. Olyannyira általános jelenség az önazonosságunk és az énünk elvesztése, hogy néha már arra gondolok, mindez része a nők érzelmi DNS-ének. Úgy tűnik, arra kondicionálnak bennünket, hogy elvesszünk. Korán belénk nevelik, hogy felejtsük el a valódi énünket, átmossák az agyunkat, míg végül elfelejtjük azt a valakit, akik valójában vagyunk. Már születésünk előtt, őseinken keresztül, generációról generációra veszítjük el magunkat.

S közben előfordulhat, hogy nem is gondolunk magunkra elveszettként, ugyanis ez az állapot rafináltan sok arcot ölthet. Az alábbi módokon nyilvánulhat meg:

– félünk kifejezni magunkat;
– képtelenek vagyunk egészséges határokat kialakítani;
– apátia és visszahúzódás;
– ingerlékeny és türelmetlen kirohanások;
– a szexuális vágy hiánya;
– céljaink feladása;
– az öngondoskodás hiánya;
– céltalan sürgés-forgás;
– letaglózottság és tépelődés;
– zavartság és ellentmondásos érzelmek;
– halogatás és önszabotázs;
– bizonytalanság és kétely önmagunkban;
– folytonos aggódás és szorongás;
– ételfüggőség és egyéb függőségek.

A nők általában készek az alakváltásra, ha hozzá akarnak jutni a jóváhagyás, elismerés és dicséret három értékes drogjához, és azzá alakulnak, akinek a környezetük látni szeretné őket. Tulajdonképpen egyszerűen csak ahhoz az önmegtagadó személyhez méltón viselkednek, akivé neveltek őket. Ez különösen igaz, ha egy nő úgy nő fel, hogy „jó kislánynak” tartja magát. A „jó kislány” kétségbeesetten igyekszik kivívni az elismerést, a valahová tartozás érzésére és a külvilág megerősítő reakciójára vágyik. Hamar megtanulja, hogy a jóságának két fő forrása van: a megfelelés és mások szolgálata. Akik kirakatgyermekként nőnek fel, még egy motiváló erőt adhatnak a listához: a tökéletességet. Ez az életmód érzelmi sablont hoz létre – a külvilágra való reagálás bejáratott módját. A nők ezt a programozott létet aztán összetévesztik valódi énükkel.

Amikor tudatára ébredünk annak, hogy az önmagunkkal való kapcsolat elvesztése állandósítja a hatalmunk elvesztésének állapotát, az a lényünk legmélyéig megrázhat minket.

Ez az erőteljes felismerés kiránthat bennünket az áldozat szerepéből és mások hibáztatásának szokásából. Talán most először fogjuk látni, hogy mi vagyunk a fő kellékesek a saját előadásunkban, és mi teremtjük meg a díszletet a belső halálunkhoz. Nincs külső gonosz. A társunk egyszerűen csak azt a szerepet játssza, amit mi osztottunk rá az életünkben. A hatalom sosem az ő kezében van, csakis a miénkben.

A változáshoz tudatában kell lennünk a bennünk zajló folyamatoknak. Folyamatosan figyelnünk kell magunkat, és fel kell tennünk az alábbi kérdéseket:

– Kötelességből és engedelmességből cselekszem most, vagy magammal összhangban, önazonosan?
– Azért teszem ezt, mert félek mások szeretetének elvesztésétől, vagy az önszeretet ereje vezérel?
– A mi-lesz-ha érzésének korlátozó hatása, vagy a mi-van lehetőségei alapján cselekszem?
– Bizonytalan vagyok a jövő miatt, vagy erősnek érzem magam a jelenben?
– Azért cselekszem, hogy a másik kedvére tegyek, vagy azért, hogy magamnak szerezzek örömöt?
– Egy múltbeli mintára támaszkodva cselekszem, vagy őszintén reagálok a jelenre?

Vajon a tetteink mögött rejlő motiváció is önazonosságunkból, az önrendelkezés erejéből ered, vagy a többségüknek inkább a bensőnkben tátongó űr a mozgatórugója? Ha ez utóbbi az igaz, valószínűleg valamennyi motivációnk mögött a kötelesség, a félelem és a hiányérzet húzódik meg. Amint tudatára ébredünk ezeknek a belső szakadékoknak, egyre erősödik majd bennünk a felismerés, hogy át kell lépnünk a belső egység új területére.
De hogyan? Mi támogatja a belső egység állapotát?

A válasz mindig is a belső csend és elmélkedés lesz. Minél jobban megtanuljuk, hogy üljünk le csendben önmagunkkal, s hogy merüljünk önreflexióba, annál jobban át fogjuk látni, mi is zajlik bennünk. Elkezdünk majd a saját társaságunkra támaszkodni, s élvezni fogjuk önmagunk barátságát. Baráti kapcsolatot építünk ki a belső énünkkel, s megtanuljuk értékelni a véleményét, a vágyait és a gondolatat. Lényegében udvarolni kezdünk önazonos énünknek.
Ahogy kapcsolatba lépünk önmagunkkal, már rajta tudjuk majd kapni magunkat, amikor éppen ön-árulást követünk el. Amikor észrevesszük, hogy éppen eladnánk magunkat, egyszerűen megfordulunk, s elmozdulunk ebből az állapotból. Amint egyre érzékenyebben le tudjuk leplezni önmegtagadásunk pillanatait, egyre jobban odafigyelünk majd arra is, hogy a belső hangunk elnyomása helyett inkább álljunk ki magunkért.

Eleinte talán még nem halljuk ki a saját hangunkat mások zsivajából, lassanként azonban erre is képesek leszünk. Talán hónapokba, vagy akár több évbe is telhet, de végül elérkezünk oda, amikor a mérleg nyelve elmozdul a külsőtől a belső felé, a ránk kényszerített kötelességek felől az önazonosság felé, a hiányérzettől a bőség felé, a félelemtől önálló hatalmunk felismerése felé.

A változások természetes gyümölcse a belső szeretet és értékesség feltörő érzése lesz. Mire feleszmélünk, azzal a tisztelettel fordulunk majd önmagunk felé, amit korábban másoknak tartogattunk.

Amikor lezajlik ez a földrengésszerű elmozdulás az önutálattól az önszeretet felé, megújult lelkesedéssel értjük meg önazonos erőnket és céljainkat. Végül, miután újra egyesültünk önmagunkkal, szoros kapcsolatot fogunk érezni mindennel, ami körülöttünk él. Ez az önszeretet és az önmagunk előtti tisztelgés ereje.

Ha nem figyeljük meg az egónkat működés közben, az irányítása alatt maradunk, és sosem leszünk képesek spirituálisan felébredt felnőttként kiteljesedni.
Csupán azáltal, hogy megállunk, s az ego működésére irányítjuk a figyelmünket, automatikusan elvonjuk tőle az energiánkat. Az ego gyengülni kezd. A figyelmünk oda irányul, ahol szükség van rá.
A világon a legnehezebb dolog tükörbe nézni. Senki sem akarja beismerni, hogy ő a saját szenvedései okozója – senki. Egyszerűen túl fájdalmas lenne. Sokkal könnyebb úgy élni az életünket, hogy közben nem tudunk a saját szerepünkről. A kulcs az, hogy kapcsolatba lépjünk a settenkedő egónkkal. Az ego mintáinak nagy szemfényvesztése abban rejlik, hogy minden alkalommal másként ölt testet, elfedve előlünk a tényt, hogy mi vagyunk a közös többszörös a tapasztalásainkban. Hiszünk az ego számtalan megtévesztő álarcának, és úgy véljük, ez a mi igazi énünk, pedig ezek az álcák csak az önazonosság hiányának ismétlődő mintái.

Forrás: Radikális felébredés

Ajánlott könyvek: