Az ego az önmegtagadásból születik. Kivirágzik, amikor a belső énünket figyelmen kívül hagyjuk, megtagadjuk, elnyomjuk, szinte megszüntetjük egy külső erő kedvéért – jellemzően mások, különösen a szeretteink szava miatt, a kultúra miatt, amiben nevelkedünk, vagy egy képzeletünket megragadó hiedelemrendszer miatt.
Az ismeretségi körömben senki sem menekült meg attól, hogy az autentikus énje helyét átvegye egy külső személyiség, a maszk, amely mögött a valódi énje csak szunnyad. Ez inkább kislányokkal esik meg a mindent uraló patriarchátus miatt, amelyben élünk, és amelyben a fiúk lehetnek „egyszerűen csak fiúk”. Fiatal lányainkat viszont már kiskoruktól arra neveljük, hogy megfeleljenek a merev előírásoknak.
Minket, nőket olyannyira belső igazságunk nyomainak eltüntetésére kondicionálnak, csak azért, hogy megfeleljünk a szüleink vagy kultúránk által előírt képnek, hogy az egész életünket leéljük anélkül, hogy egyáltalán tudatában lennénk ennek a kettéhasadásnak. Néha morajlást észlelünk belül, ami a külső síkon elégedetlenség vagy feltörő harag formájában nyilvánul meg, ezeket azonban „hangulatingadozásnak” tudjuk be, illetve egy-egy olyan esemény rovására írjuk, ami kihozott minket a sodrunkból. Kikerüljük a belső repedéseket, nem tudván, milyen mély szakadékokat is okoz ez az életünkben.
Többségünk úgy nő fel, hogy nincs tudatában, milyen hamis életmódot tettünk magunkévá, csak hogy megkaphassuk a szeretetet és az elismerést, amire szükségünk van és így mindig minden marad a régiben – az „elég jó” álcája alatt.
Ezzel együtt, talán meglepő, de az egóként emlegetett álca valójában „jó fiú”. Az ego az a kép, ami magunkról él az elménkben – az, ahogyan magunkat látjuk –, és ez egybevág a családunk és a társadalom elvárásaival. Lassan fejlődik ki a neveltetésünk eredményeképp, s okosan megtanít olyan módon működni, amely megfelel a mindennapi valóságunknak.
Gyermekként nem tudunk kiállni magunkért. Ahogy felnövünk, nem tehetünk mást, mint hogy megadjuk magunkat a kondicionálásnak, amiben részesülünk, még ha ez azzal is jár, hogy meg kell válunk a lényegünktől. Amikor hamis ént hoz létre, az ego valójában együttérző módon cselekszik. Mivel szükséges eleme a felnőtté válásunknak, a hamis énünket ösztönösen magunkévá tesszük, ezzel biztosítván azt, hogy az igényeink valóra válhassanak. Az egóban az a csel, hogy nagyon fokozatosan veszi át a helyét annak, akik lényegében vagyunk, így észre sem vesszük, hogyan változtat meg bennünket azért, hogy beilleszkedjünk a családunkba és a kultúránkba. Gyerekként formálhatóak vagyunk, így megadjuk magunkat a szüleink parancsainak, gyakran ellenállás nélkül. Eltorzítjuk magunkat, amíg meg nem felelünk a másokban rólunk élő képnek, így az ő képük a saját képünkké válik. Az ego lesz a páncélunk, a védelmezőnk, amely segít alkalmazkodni egy félresiklott gyerekkorhoz.
Nem az életünket éljük, hanem egy mintát.
Az életed felszíni zavarain túl egy mélyebb réteg felé szeretnélek vinni, ahol a bennünket mozgató minták mindig világosan láthatók. Amikor a mélyebb rétegekbe hatolunk, az olyan, mintha lerántanánk a pókhálókat a szemünkről. Többségünk azért nem veszi észre a saját mintáit, mert ki vagyunk éhezve két táplálékra: a szeretetre és az értékességre. Olyannyira vágyunk ezekre, hogy egyfajta hallucinációs kábulatban élünk. Megszállottan vágyunk a figyelem, az elfogadás és az értékességünk visszaigazolása jelentette kincsekre, s árkon-bokron át hajszoljuk őket.
Mivel elhisszük, hogy a vágyott jutalmakat csak kívülről kaphatjuk meg, ez a hajsza kapcsolatból kapcsolatba, vagy teljesítményről teljesítményre űz bennünket. Úgy érezzük, a világ „zsinóron rángat” minket, s elkönyveljük magunkban, hogy csupán elszenvedői vagyunk a helyzeteknek, melyek nem a jóváhagyó részvételünkkel történnek. Tehetetlen kívülállónak érezzük magunkat, akinek nincs más választása, mint hogy reagáljon az élet eseményeire. Talán mindvégig passzív reagálóként viselkedünk, jojóként ingadozva a helyzetekben, amelyeket az élet hoz elénk – valójában azonban a tapasztalataink rendkívül aktív résztvevői és társteremtői vagyunk.
A passzivitás ezek szerint egy választás – nagyon is aktív döntés, a választás hiányának álcázva.
Ha nem nézünk szembe a ténnyel, hogy a passzív szemlélő szerepe tulajdonképpen egy aktív döntés folyománya, továbbra is megrekedünk benne, s tehetetlenek maradunk az ebből eredő következményekkel szemben. A passzív reakció mintái neveltetésünknek általában azokban az aspektusaiban gyökereznek, amelyek meghatározzák, hogy milyen mértékben várjuk a szüleinktől a szeretetet, illetve azt, hogy elismerjék az értékességünket. Ezekkel a mintákkal az alábbi kérdésekre igyekszünk választ találni:
Szeretnek engem?
Látnak engem?
Értékes vagyok?
Ahelyett, hogy felfedeztük volna, hogyan adhatjuk meg mindezt magunknak, a külső világtól, főként a szüleinktől vártuk őket. A gyerekeket világszerte úgy nevelik, hogy idősebb családtagjaik jóváhagyására és elismerésére vágyjanak. A szüleink természetesen a hierarchia csúcsán állnak, őket követik a családunk idősebb tagjai, majd a tanítóink. Így megtanulunk függeni tőlük. Arra vágyva, hogy megkapjuk mindazt a szeretetet és értékelést, amit szerintünk tőlük kell megkapnunk, hajlandóak vagyunk hátat fordítani önmagunknak, s engedelmeskedünk nekik.
Elhisszük, hogy a személyiség, amit a gyerekkorunkkal való megbirkózás érdekében felvettünk, mi vagyunk.
Nem tudunk a pillanat újdonságához igazodni, ezért a pillanatot értelmezzük újra, hogy igazodjon a régi sablonunkhoz. Már nem spontán módon élünk, önazonosan reagálva a pillanatnyi élményeinkre az életben. Helyette rendkívül feszültek és reaktívak vagyunk, s vadul lengő ingaként mozgunk a kívülről érkező ingereknek megfelelően.
Nem könnyű meglátnunk, hogy a nehéz helyzetekre való reaktivitásunk a múltbeli minták ismétlése. Olyannyira eggyé váltunk már a mintáinkkal, hogy nem látjuk át, ezek a minták belénk ivódott alapértelmezett rendszerek, amelyeket átemelünk a jelen pillanatba. Mindez nagyon valóságosnak tűnik. Amint ráébredünk, hogy egy érzelmi mintát ismételgetünk, elkezdhetjük lebontani ezeket a mélyen belénk ivódott viselkedésformákat.
Az ego megértése a felébredés kulcsa. Ha nem figyeljük meg az egónkat működés közben, az irányítása alatt maradunk, és sosem leszünk képesek spirituálisan felébredt felnőttként kiteljesedni.
Az ego létfontosságú és szükséges szövetséges – engem a tojáshéjra emlékeztet, amely megvédi a fiókát a kikelése előtt és közben. Ha a tojáshéj érintetlen marad, végül megöli a fiókát, amelyet védeni hivatott. A spirituális növekedés célja sosem az ego megsemmisítése, vagy szerepének elvitatása. A cél csupán az, hogy megértsük, s ezáltal túlnőjünk az érzésen, hogy szükségünk van rá.
Amikor megfigyeljük egónkat működés közben, szem előtt kell tartanunk, hogy az tulajdonképpen a gyermekkor sebeit fedi be. Így mindig is a hiányérzet a táptalaja. Csak akkor gyógyíthatjuk meg a sebeinket, ha a felszínre hozzuk a fel nem oldott, hiányérzetet okozó érzéseket. Lassanként felismerjük majd, hogyan ellensúlyoztuk a fájdalmunkat, s arra is ráébredünk, hogyan sodortak ezek a viselkedésmódok valójában egyre távolabb az igazságunktól.
Az önazonos énünk ott van bennünk, a sérült gyermek érzései alatt. Ahogy egyre inkább tudatára ébredünk, kik is vagyunk valójában, s így orvosoljuk a fájdalmunkat, az igazságunk is egyre tisztábban és világosabban a felszínre kerül. A gyógyulás útjának része az ego álarcainak felismerése a mintáinkban, valamint az, hogy megtanuljunk azonnal megállni, ahogy észrevesszük őket. A szünet, a megállás lehetővé teszi, hogy feltegyük azokat a kérdéseket, amelyek lényünk mélyére vezetnek: Mit védelmez az ego? Hogyan csillapíthatnám gyermekkori problémáim hatását, hogy aztán le legyen szükségem hamis személyiségre?
Csupán azáltal, hogy megállunk, s az ego működésére irányítjuk a figyelmünket, automatikusan elvonjuk tőle az energiánkat. Az ego gyengülni kezd. A figyelmünk oda irányul, ahol szükség van rá. A gyermekkorunk esélyt kap arra, hogy megfogalmazza a félelmeit. De az akkori időktől eltérően, most meg is hallgatjuk őt. Talán életünkben először, gyermekkori félelmeink vigaszra találnak.
Tévhitek a hiedelmekről
Az életről és az emberekről szóló hiedelmeink formálják minden pillanatunkat. Minél több mindent hiszünk, annál inkább alakítanak bennünket e hiedelmek. Minél erősebben ragaszkodunk e hitekhez, annál merevebben kötődünk hozzájuk, és annál buzgóbban igyekszünk összhangban maradni velük. Hogyan várhatjuk, hogy szabad és spontán életet élhetünk, amikor e hiedelmek a rácsaik mögött tartanak?
Az életről szóló meggyőződéseink megakadályoznak minket abban, hogy teljes mértékben, mindenestül éljünk.
Amíg rá nem ébredünk a tényre, hogy a hiedelmeinket ozmózis által örököltük a gyermekkorunkból és a kultúránkból, azt gondoljuk, azok vagyunk, amiben hiszünk. A hiedelmeink és az identitásunk nem különülnek el egymástól. A hiedelmeink maguk az identitásunk. Számos fundamentalista hal meg a hitéért, mert az életük maga a hitük. A hiedelmeik átvették az irányítást és meghatározzák az identitásukat, mígnem az identitásuk és a hiedelmeik eggyé is válnak.
Például, ha azt a hiedelemrendszert örököltük a múltból, hogy lusták vagyunk, s ez mélyen belénk ivódott, képzeld el, hogyan színezi ez meg a tapasztalataink valóságát és a kapcsolatainkat. Minden alkalommal, amikor úgy érezzük, a másik elhanyagol minket, az aktiválná ezt a régi hiedelmet. Még ha nem is lenne igaz, hogy lusták vagyunk, a hiedelmeink meggyőznének ennek ellenkezőjéről. Ekkor elárasztanak és ostromolnak a bizonyítékok, miszerint valóban lusták vagyunk. Úgy táncolunk, ahogy ez a hiedelem fütyül, és meghajolunk előtte. Nem is ébredünk rá, hogy feladtuk érte a lelkünket.
Nem ismerjük fel, hogyan szennyezik be a hiedelmek a világunkról kialakított szemléletünket. Nem vesszük észre, mennyire kihatnak a mentális kivetüléseink és történeteink a tapasztalásainkra. Ha észrevennénk, megdöbbennénk. Szinte olyan, mintha életben lennénk, mégsem élnénk. Az egész előadásról lemaradtunk. Amíg ragaszkodunk a hiedelmeinkhez, azok gúzsba is kötnek minket. Ők határozzák meg a bennünk rejlő lehetőségeket és a víziókat, amelyeket megtestesítünk. Egyszerűen nem menekülhetünk a korlátaik alól.
A Buddha hite szerint a nirvána, vagyis a végső felébredés állapota csak az összes hiedelem kihalásával jöhet el. Arra tanított, hogy a hiedelmek hamis történetek, melyeket mi kreálunk az életről és magunkról, teljességgel kitalációk, s így áthatja őket a tudatlanság. Amint lebontjuk a hiedelmeinket, s hamisságukat felismerve elengedjük őket, belépünk az „üres elme” állapotába. Végre kiszabadulhatunk a szorításukból, és megélhetjük a jelenvalót, ahogy van, nem pedig a hiedelmeink mint-ha tükrében. Végre belépünk a valóságunk jelen pillanatába a múltunk terhe nélkül.
Ha belépünk az igazi valóságba, s már nem abban hiszünk, amilyennek lennie kellene, az az érzelmi felszabadulás kezdete.
Amíg el nem jutunk a jelenlétig, ami, természeténél fogva csak a mentális történeteink kivetítése nélkül érhető el, soha nem fogunk igazán élni. Helyette mindig is a környezetünkre való szolgai reaktivitás állapotában fogunk leledzeni.
A lelkünk visszaszerzéséhez le kell rombolnunk mindazt, amihez belül ragaszkodunk. Mintha kitárnánk a gardróbunkat, s minden ruhánkat kidobálva újrakezdenénk. Az üres gardrób először talán elhagyatottnak látszik, ami megrémiszthet bennünket, de üres vászonnak is tűnhet, végtelen lehetőségekkel. Ezt jelenti az üresség spirituális értelemben – üres területre lépünk, ami által a jelen pillanatot nyers állapotában tapasztalhatjuk meg, a múlt szennyeződése nélkül.
Üresnek lenni annyi, mint a kezdő elméjébe lépni. Az ilyen elme megérti, hogy ha a múltat áthozzuk a jelenbe, az egyet jelent a múlthoz való ragaszkodással. Az elménk kiürítése által folyamatosan minden pillanatba újra meg újra beléphetünk majd.
Az életet az itt és most pillanatán keresztül éljük, úgy, ahogyan elénk tárul. Spontaneitással és eredetiséggel töltjük meg a jelen pillanatát.
Forrás: Radikális felébredés