Radikális felébredés: Minták és álarcok

Az ego számtalan arca

A tükörben látott kép nem mindig szép látvány,
A maszk alatti repedések és hézagok élesen ugranak elénk.
Behívunk másokat a színre, hogy elmosódjon a kép,
Ám a repedések egyre csak szélesednek,
Míg végül a tükörképünk és a tükör is kettéhasad.

Dr. Shefali segítségével feltárhatjuk a már mélyen bennünk szunnyadó célokat, és életünk minden területén a javunkra fordíthatjuk az önazonosságunk adta hatalmat. Szívhez szóló és inspiráló, ugyanakkor gyakorlatias és emberi hangú kötetet vehetünk a kezünkbe, számtalan, a való élet írta példával és személyes történettel, mely segít felszabadítani a tudatos énünk felébresztéséhez szükséges rendkívüli erőt.

„Ez a könyv a te felébredésedről szól. Óda és tisztelgés a hamisítatlan, újjászületés előtt álló éned előtt. Mind vágyunk a szabadságra, és mégis úgy érezzük, kalitkában éljük a mindennapjainkat, miközben felemészt a félelem és az értéktelenség érzése. Ez a kötet a kalitkából kitörő, egy önmagunk iránti új nézőpont felé vezető utazás ígéretét hordozza.”
Dr. Shefali

Kapcsoljunk magasabb fokozatra. Miután az első részben feltártuk, hogyan ural bennünket a félelem, most már készen állunk arra, hogy megtudjuk, miként alkalmazkodunk a félelmekhez.

A félelem féken tartásához magunkra vesszük az ego álarcait. Ezek az álarcok segítettek alkalmazkodni és túlélni gyermekkorunkban. Felcseperedve az ego arcai már teljesen hozzánk nőttek. Több évtized elteltével már olyan szorosan ránk tapadnak az álarcaink, hogy már nehéz eldöntenünk, mi hamis, és mi igaz. A mintáinkat csakis akkor kezdhetjük el átformálni, ha előbb tudatosan megvizsgáljuk az álarcainkat, majd elengedjük őket.

Az egót nem tudjuk lebontani, amíg el nem indulunk a teljesség felé. Belső szakadékainkat a teljesség érzésének kell felváltania, ami az autentikus énünk jellemzője.

A feladatunk nem az ego megölése, inkább azon belső területeink meggyógyítása, ahol a valós énünk nem tudott fejlődni.

Bár felcserélhetők, az ego valamennyi arca rendelkezik egyedi vonásokkal, amelyeket megfigyelhetünk, s így felismerhetjük őket az életünkben. Az egyik álca egy bizonyos kapcsolattípusban bukkan fel, míg más helyzetek más maszkokat igényelnek. A különböző álarcok bemutatásával azt szeretném megérteni, hogyan működik a pszichológiánk, amikor felépíti a külső dinamikáinkat.

Mindenki formálhat véleményt a saját vagy mások viselkedéséről, de csak akkor kapcsolódhatunk igazán önmagunkhoz vagy másokhoz, ha megértjük a viselkedés okait. A valódi megértés a mély empátiával kezdődik.

A következő fejezetek során te, az olvasó azonosíthatod magadban a motívumokat és a belső forgatókönyveket. Talán egyszerre többel is azonosítod majd magad. Ez természetes. Közben folyamatosan befelé kell figyelned, és fel kell tenned a kérdéseket:

Hogyan szerzek elismerést az életemben az álarcaim segítségével? Miként váltja ki az értéktelenségem érzése közvetlenül az ego egy adott stratégiáját?

Ahogy önmagadba tekintesz, nemcsak magadat, hanem a téged körülvevő embereket is jobban meg fogod érteni. (A három főcsoporthoz tartozó további álarcok részletesen  ki vannak fejtve a könyvben.)

Az Adakozók:
Az Áldozat, a Mártír, a Megváltó és a Vérző Szívű Empata

Az Adakozó álcája az egyik leggyakoribb védekezési mód, amelyet az ego választ a „jó” lányoknak, ha reménytelen helyzetbe kerülnek. Amikor egy jó lány retteg az elutasítástól és attól, hogy elhagyják, azonnal magára húzza ezt az álruhát. Ahogy álarccal fedi el a belső igazságát, el is árulja azt, ahogy mások kényelméért feláldozza magát.

Ez az álca az érzékenységre és empátiára hajlamos nők esetében bukkan fel. Ők eredendően odaadó természettel rendelkeznek. Számukra természetes módon gyakran összehúzzák és letompítják saját magukat mások kedvéért. Bármilyen fenyegetettség hatására felszínre tör ez az alapviselkedésük, amit aztán túlzásba is visznek. Mindez csak tovább fokozódik, ha a félelem is bekerül a képbe.

Az Adakozók jellemzően kölcsönös függésben élnek, vagyis erősen függenek egy másik személy megerősítéseitől. Sőt, kijelenthetjük, hogy valójában a teljes énképük ettől függ – enélkül egyenesen úgy érzik, mintha nem is léteznének.

Az Irányítók:
A Maximalista, a Helikopter, a Zsarnok és a Pajzs

Az Irányítók erőteljesen szorongó emberek, akik a szorongásukat a környezetük irányításává transzformálják át, hogy érezhessék: a kezükben a vezetés, s nagyon is rátermettek. A maximalista sikeresnek álcázza magát, a helikopter aggodalmaskodó gondozónak, a zsarnok domináns irányításmániákusnak, a pajzs típusú ember pedig áthatolhatatlanul merevnek.

Az adakozók meg akarják mutatni a világnak, milyen jók is ők, míg az irányítók azt akarják bemutatni, milyen rátermettek. Az adakozó számára elviselhetetlen, ha énközpontúnak látják, míg az irányító nem tudja elfogadni, ha csődtömegnek tűnik. Mindkettőt morbid tudatalatti vágy hajtja, hogy választ találjanak az égető belső kérdésre: „Elég jó vagyok?” Az ego valamennyi archetípusa ezt kérdezi magától.

Az irányítók, ahogy az elnevezés is sugallja, állandóan irányítás alatt tartják az élethelyzeteiket, a kapcsolataikat és valamennyi lehetséges következményt. Szoronganak, hogy esetleg nem elég jók, és ezt az energiát teljes körű irányításban vezetik le – többet takarítanak, többet főznek, többet mozognak, többet köröznek a gyerekeik körül, többet készülnek mindenre, többet dolgoznak, nagyobb ambíciókat dédelgetnek, többet sminkelnek, több ruhát vásárolnak, egyre magasabbra törnek a szakmájukban, nagyobb irányítást gyakorolnak, és egyre inkább hatalmaskodnak mások felett. Ezek az emberek a végletekig elmennek mindenben, amit tesznek, és igyekeznek mesteri mikromenedzserré válni.

Az irányítók képtelenek nyugton ülni. A belső szorongásukból eredő nagy nyomást muszáj folytonos tevékenykedéssel, és meg több tevékenykedéssel levezetniük. 

A Követelők: A Díva, a Hercegnő és a Gyermek

Nos, kik is a követelők? Az adakozóktól és irányítóktól eltérően a követelőket az önrendelkezés hiánya vezérli. Mivel eltávolodnak a belső hatalmuktól, másokra akaszkodnak, és tőlük veszik el az erőforrásaikat, mintha köldökzsinóron át tennék. A követelők másoktól várják el a segítséget és az érzelmi táplálékot, amire szükségük van.

Csakúgy, mint a nárcisztikus személyiség, aki jó alaposan elmerült önmagában, de mások igényeit már nem ismeri fel, a követelők szintén megtanulták úgy megvédeni magukat, hogy közben az énközpontúság pozíciójába helyezkednek. Passzív-agresszíven és tehetetlen módon egyre inkább a körülöttük élőkre támaszkodnak.

Engedjük el az egót

Fontos fejben tartani, hogy árnyalt teremtmények vagyunk, és sok mindenné válhatunk egyszerre. Amikor igyekeztem kategorizálni az ego arcait, tudatában voltam, hogy mi emberek túl összetettek vagyunk a kategorizáláshoz. Sőt, az ego egyszerre több személyiséget is magára ölthet, mi pedig hol az egyik, hol a másik szerepet töltjük be. A pszichénket illetően nem léteznek kőbe vésett szabályok. Sodródunk a pillanattal, s olykor megkérdezzük magunkat: az egónk melyik változata kerül most előtérbe. Ahelyett, hogy megítélnénk és kiszámítanánk az egónkat, úgy döntünk, egyszerűen a jelenben maradunk.

Amint ráébredünk, milyen módokon ölt testet az ego, már nem kell energiát pazarolnunk a kinti világra. Helyette befelé fordíthatjuk ezt az energiát azáltal, hogy megkérdezzük magunkat, melyik múltban szerzett sérülésünk aktiválódik és okozza a félelemérzetünket.

Ahogy az ego nyújtotta védelem alá hatolunk, képesek leszünk megérteni, miért is volt szükségünk egyáltalán a védelemre. Jellemzően a kora gyermekkorunk azon félelmeihez térünk vissza, hogy nem vagyunk elég jók, hogy nem érezzük a figyelmet, a szeretetet, a megerősítést. Ahogy felismerjük, az ego csupán a gyermekkorunk félelmeit védelmezte, hálát érzünk az irányában. Arra is ráébredünk, csakis a mi feladatunk önmagunk újra-felnevelése. Ideje a saját anyánkká és apánkká válnunk, azokká, akikre mindig vágytunk, de nem kaptuk meg őket.

Az ego csak a öntudatlanságunk árnyékában virágzik. Ahogy a belső világunk egyre nagyobb területét tárjuk fel a tudatosságunk fényében, az ego úgy halványul el. Vagyis, az ego elengedésének útja az, ha megismerjük valódi énünket. Ebben rejlik minden válasz.

Létezik egy híres zen mondás: „Ha Buddhával találkozol az úton, öld meg.” Ez a mélységes kijelentés azt jelenti, a Buddha, vagyis a megvilágosodott, soha nem található meg odakint, csakis bennünk. Amíg elhisszük, hogy másoknál kevesebbek vagyunk, soha nem érhetjük el az igazi potenciálunkat.

Az öld meg szavak célja, hogy felrázzon minket, s magunkévá tegyük a spirituális harcos hatalmát, akinek erőssége az illúziók lerombolása. A feladat itt annak a hamis gondolatnak a „megölése”, miszerint csak követők vagyunk, de semmi esetre sem vezetők. Amíg valaki máshoz csatlakozunk – mint vezetőnkhöz –, letérünk az útról. Végső soron, a legbölcsebb vezetők azok, akik visszavezetnek a saját bölcsességünkhöz, mert tudják, mindannyian képesek vagyunk a saját lényünkben megtalálni azt, amit keresünk.

Forrás: Radikális felébredés

Ajánlott könyvek: