Spirituális és trendi –
Egy apró, őrült eszme

Gabby Bernstein könyve nem más, mint a derűhöz vezető belső útikalauz. Spirituális és trendi című könyvében, saját élettörténetén keresztül mutatja be, miként cserélte le korábbi függőségeit és kishitűségét egy új, csodálatos életszemléletre. Azokon a gyönyörű és sorsfordító leckéken vezeti végig az olvasót, amelyeket a Tanítás alapján elsajátított, mindezt a tőle megszokott közvetlen, fiatalos és szórakoztató stílusban.

Ma már tudom, hogy minden küzdelmemet az értelem és valamiféle cél keresése hajtotta. Az önértékelés érzését kerestem a kapcsolataimban – a barátaimmal, a családommal és a szerelemben egyaránt.

A kifelé mutatott személyiségem a csacsogó, fehér középosztálybeli zsidó lányt hozta, aki elvált hippi szülők gyerekeként nőtt fel a zöldövezetben. Arról azonban, hogy ki lehetek én valójában, fogalmam sem volt.

További nehezítésként ráadásul úgy éreztem, hogy a gondolataim totál nincsenek összhangban az átlag kamaszokéival. A kortársaimat mintha kielégítette volna, hogy a sportra, a legújabb filmsikerekre és a randizásra koncentrálnak. Az én gondolataimat más dolgok foglalkoztatták. Állandóan azon agyaltam, hogy miért éppen ez a személy vagyok ebben a testben és ebben a családban, ebben az időpillanatban. Az járt a fejemben, hogy ennyi? Megszületünk, tanulunk, keresünk némi pénzt, horogra akadunk, gyerekeket szülünk, aztán meghalunk? Mindössze ennyiből állna az élet? Egzisztenciális válságban szenvedő kamasz lány voltam. A bennem fortyogó nyugtalanság arra késztetett, hogy megkérdőjelezzek mindent, amiben a neveltetésemből adódóan hittem.

A környező világ arra tanított, hogy egyenlőtlenségben, elkülönültségben és versengésben gondolkodjak, és hogy mindig másokhoz mérjem magam. Arra neveltek, hogy az igaz boldogság elérésének eszközeként értékeljem a pénzt, a szerelmet és a sikert. Az elmémben harc dúlt a neveltetésemből adódó hitvilágom és egy mélyebben gyökerező megérzés között, hogy ennél többről van szó. A belső hangom azt kiáltotta: Ébredj, csajszi, van ennél jobb út!

Ezt az élményt a középiskolai kortásaimmal sajnos nem tudtam megosztani. Nem igazán mehettem be azzal a suliba, hogy „Képzeljétek csak, tegnap este meditáltam, és a testemet elárasztotta egy szeretetteljes energia. Szupercsúcs volt”. Teljesen kizárt, hogy hittek volna nekem. Ők azt vallották, hogy az van, amit látsz.

Ezért inkább a félelmet választottam. Hátat fordítottam a bennem forrongó szeretet és derű érzésének, és azon az úton indultam el, ahol a legkisebb ellenállást éreztem. Lekanyarodtam a félelem felé, és megfeledkeztem a szeretettel való találkozásomról. Úgy döntöttem, hogy a tömeggel tartok, és azt a meggyőződést választottam, hogy az élet nehéz.

Ahogy teltek az évek és „belenőttem” ebbe a gondolkodásmódba, az életemre kivetített képletre összpontosítottam. Láttam magam XY barátnőjeként, színművészeti főiskolásként, fiatal előadóként, a pletykarovatban megemlített partiarcként és olyan valakiként, akire érdemes ráguglizni. Másoknál jobbnak festettem le magam, mélyen belül azonban mindenkinél kevesebbnek éreztem magam. A külső szemlélő számára úgy tűntem, mint aki sikeresen létrehozott magának egy „menő” életet.

Az elmém hátsó fertályából szóló halk hangot azonban nem tudtam kizárni; folyton arra emlékeztetett, hogy van egy jobb út. Ennek ellenére bujkáltam előle. Tagadtam a létezését. Úgy döntöttem, hogy hagyom, hogy a félelem ragadja meg a kormányt, és térkép nélkül navigálja az életemet. Ez a döntés rettentő félelmetes zsákutcákba vezetett, melyek közt szerepelt számos függőség – a drogfüggőséget sem hagytam ki – és több egészségtelen, drámáktól terhelt kapcsolat. Szerencsére elégszer tévedtem el ahhoz, hogy átadjam magam annak a belső hangnak, odafigyeljek rá, és térképet ragadjak magamhoz. Ez a térkép A csodák tanítása volt, és ez vezetett haza.

A régi utak nyilvánvalóan nem jöttek be. Azért vagyok itt, hogy megtanítsam neked: az életnek nem kell nehéznek lennie, neked nem kell egyedül érezned magad, és születésednél fogva megilletnek a csodák. Tehát engedd meg magadnak, hogy másképpen lásd a dolgokat, és akkor eljutsz majd a vágyott boldogsághoz és életörömhöz. Tudom, hogy ez elég merész kijelentés, de azonnal be is bizonyítom neked. Amint a Tanításban áll: „Megvan a módja, hogyan élj a látszólagos valóságossága ellenére sem létező világban. A külsőd nem változik meg, bár gyakrabban mosolyogsz majd. Tekinteted felderül, pillantásod megnyugszik”. Elég szuperül hangzik, igaz? Hát, az is! Az utazásunk a „szeretettel” kezdődik. Mi lehetne jobb kiindulópont ennél?

Szeretetben születünk
A szeretetet, amelyről ebben a könyvben szó lesz, nem szabad összetéveszteni a szerelemmel. A Tanítás meghatározása szerint a szeretet „a béke és az öröm helyes elmeállapotban megélt érzelme”. Ez nem az a fajta szeretet, amelyet egyes embereknek megajánlunk, míg másoktól megtagadjuk – ez a szeretet mindent és mindenkit megtestesít.

A szeretet állapotában mindenkit egyenlőnek látunk, és mindig nyugodtak vagyunk. Ez az állapot mentes a félelemtől, és a megbízhatóság jellemzi. Mindnyájan a szeretettől indulunk. Amikor megszületünk, csak a szeretetet ismerjük. Be van kapcsolva az ÉN-ünk! A gondolataink ráhangolódnak a szeretetre, és a lelkünkben béke honol. Szerető elménk hiszi, hogy minden ember egyenlő, és hogy valami nálunk túlmutató, nagyobb dologhoz tartozunk.

Hisszük, hogy támogatnak minket, és mindennel mindenütt összekapcsolódunk. Hisszük, hogy csak a szeretet valóságos. Hiszünk a csodákban. Amikor először találkoztam ezzel a leckével a Tanításban, nem volt könnyű visszaemlékeznem egy olyan időszakra a múltamban, amikor teljes mértékben a szeretet vezette a műsort.

Egy apró, őrült eszme
Tehát szeretetbe születünk bele, majd igen hamar megismerkedünk a félelemmel. Elkezdjük felszedni a körülöttünk lévő félelmet, és a szeretet megtagadására nevelnek minket. Egyetlen apró, őrült eszme eltérítheti a szeretetteljes beállítottságunkat, és – amint az a Tanításban áll – „elfelejtünk nevetni”.

Ez az apró, őrült eszme akár már csecsemőkorban is felbukkanhat. Lehet, hogy anya szorongott, vagy esetleg apa sokat kiabált. Ártatlan kisbabaként szedegetjük össze a félelmet a külvilágból.

Mindössze egyetlen apró, őrült eszme kell ahhoz, hogy a félelem felé vegyük az irányt.

Az olyan gondolatok, mint „nem vagyok elég okos”, vagy „apa elment, mert nem szeret”, vagy „nem vagyok elég csinos”, leválaszthatnak a szeretetről.

Abban a pillanatban, hogy komolyan vesszük ezt az apró, őrült eszmét, foglyul ejt egy rémálom, és elfelejtünk felébredni. Egyetlen félelmet sulykoló gondolat miatt elveszítjük a szeretetet, és ezáltal elkülönülünk az ÉN-ünktől.

Ezt nevezi a Tanítás „elkülönítésnek”, melyet alapvetően „a feledés mellett szóló döntésként” határoz meg.

Úgy döntünk, megfeledkezünk arról, hogy valójában ugyanolyan szeretetreméltók és értékesek vagyunk, mint mindenki és minden más. Ehelyett azt választjuk, hogy a félelemben hiszünk, és minden módon elkülönültként tekintünk magunkra. Bizonyos esetekben azt hisszük, hogy jobbak vagyunk másoknál és különlegesek vagyunk, míg máskor azt, hogy nem vagyunk elég jók, és kevesebbet érünk.

Ez a gondolkodás romboló és nem jótékony hatású: gyorsan a semmibe vezet. Az apró, őrült eszme, amely teljesen magával ragadta az ÉN-emet, nyolcéves koromban érkezett meg, és egy országos televízióreklámot tett le az asztalra. Ez óriási dolog volt, és nem azért, mert büszke voltam a szereplésemre vagy mert izgatott voltam, hogy benne leszek a tévében, hanem mert ez volt az első alkalom, amire vissza tudok emlékezni, hogy az apám észrevett engem.

Nem mintha az apám rossz ember vagy rossz szülő lett volna, csak éppen nem emlékszem, hogy kiskoromban jelentősebb kapcsolatom lett volna vele. Aztán amint rákaptam, hogy milyen magamon érezni a figyelmét, olyan lett ez, mint valami drog, amivel nem tudtam betelni.

Ettől a pillanattól kezdve egyre többet és többet akartam. Szeretetfüggővé váltam. Bár akkor nem vettem észre, ez az élmény elkezdte átprogramozni az elmémet. Arra tanított, hogy a külső siker egyenlő „apa szeretetével”, és hogy az ő figyelme nélkül nem vagyok elég jó. Ezért aztán megtettem bármit, hogy észrevegyen. Ekkor tértem le a félelem felé. Ez az apró, őrült eszme lett az eredendő problémám, és egy rongyosra használt érzelmi alaprajzot terített elém, hogy e szerint építkezzek az életem következő húsz évében. Elveszítettem a szeretetbe vetett hitemet, és helyette a félelmet követtem.

Az ego
Amikor megismerjük az apró, őrült eszmét, két választásunk van. Amint a Tanítás mondja, „Nem lehetsz hűséges egyszerre két gazdához, akik egymásnak ellentmondó dolgokat kérnek tőled”. Ezért muszáj választanunk az apró, őrült eszme és a velünk született, eredendő szeretet között. A legtöbbször a félelmet választjuk.

Ez a választás egy másfajta gondolkodásba tereli az elménket, amelyet a Tanítás „egónak” nevez. (Ezt ne téveszd össze a pszichológiában használatos egóval.) Egy pillanat alatt leválunk a szeretetről, és hagyjuk, hogy az ego vegye át az irányítást. Az ego olyan lesz az elménkben, mint egy zsarnok. Az a célja, hogy véget vessen a szeretet diadalának, és egy sötét, magányos utca csapdájába csal minket azzal, hogy elhiteti velünk, hogy eltávolodtunk attól a szeretetteljes beállítottságtól, amellyel megszülettünk.

Az ego képtelen megmaradni a szeretetteljes elme fényében, ezért bármit megtesz a fény kizárása érdekében. Az egóra utalva, a Tanításban ez áll: „Ha az egóra hallgatsz, ha az ego által mutatott látványt választod, aprónak, sérülékenynek és ijedtnek látod magad.

Megtapasztalod a kiábrándultságot, a kétségbeesést, értéktelennek érzed magad, eláraszt a mulandóság és a valótlanság érzése”. A Tanításnak ebből a leckéjéből megértettem a saját, mélyen gyökeredző szorongásomat és azt a meggyőződésemet, hogy nem vagyok elég jó. Az én szeretetteljes elmémet az ego tartotta fogva.

A kivetítés formálja az észlelést
Az ego fő feladata azt biztosítani, hogy ne gondoljuk meg magunkat a félelemmel kapcsolatban. Az a félelemmel átitatott kivetítés, amelyet az ego mér ránk, a saját valóságérzékelésünkké válik. Amint a Tanítás mondja, „az általad látott világ… a belső állapot külső képe”. Amikor az ego kivetítését választjuk a bűnről, bűntudatról, haragról, támadásról és félelemről, akkor ezt fogjuk érzékelni. Ez rémálom.

A Tanításban ez áll: „Az érzékelés csupán választás, nem tény”. Életem számos területén az egóm kivetítése vált az érzékelésemmé.

Tudnod kell, hogy még ha te meg is feledkeztél a szeretetről, az valójában soha nem hagyott el téged. Csak az elméd vált le róla. Ez a különállás gyújtotta be a szeretetteljes elmédet átégető tűz első szikráját. Amikor az ego mellé álltál, sajnos azt választottad, hogy elkanyarodsz a Félelem birodalmába, és hátat fordítottál a Szeretetnek. Azért vagyok itt, hogy emlékeztesselek: az elkülönülés puszta választás volt, és most dönthetsz másként.

Forrás: Spirituális és trendi

Ajánlott könyvek: