Személyiségtípusok az önbecsülés csökkenésének tükrében

Az önbecsülés, az önérzet nem arról a közmondásos viselkedésről szól, hogy fordítsuk oda a másik orcánkat. Sokkal inkább lehetővé teszi számunkra, hogy egy helyzetet megfigyeljünk, és kristálytisztán lássunk, majd tárgyilagosan válaszoljunk rá. Csak akkor vesszük a dolgokat személyesen, amikor az egónk közbelép. Összekötjük valaki viselkedésének a pontjait, a megnyilvánulásait a saját fájdalmunkkal. Tekintet nélkül arra, hogy az illető mit mond vagy tesz velünk kapcsolatban, abban a pillanatban, amikor mi erre a viselkedésére szánalommal, haraggal vagy más negatív érzelemmel válaszolunk, a világot rövidlátó módon szemléljük.

Valamennyiünknek van egója, és az önbecsülés nem egy mindent vagy semmit képlet; sokkal inkább jellege van, amely a szürke sokféle árnyalatát tartalmazza. Ennélfogva az érzelmi stabilitás, kiegyensúlyozottság vagy éppen instabilitás ennek a kontinuumnak a különböző fokozatain érhető tetten, bizonyos árnyalatokban.

A személyiség(zavarok) jelentkezése

Valamennyien szenvedünk az alacsony szintű önbecsülés miatt ilyen vagy olyan mértékben. Amikor az önbecsülés csökkenni kezd, háromféle személyiségmodell alakul ki:

• Megalkuvó, szolgalelkű: alacsony önbecsülés és sérült ego

• Arrogáns: alacsony önbecsülés és felfuvalkodott ego

• Szorongó, elkerülő: alacsony önbecsülés és megvesztegethető, tisztességtelen ego

Minden olyan helyzetben, amikor a perspektívánk beszűkül, és a személyiségünk egészségtelen oldalai maximalizálódnak, átszínezik őket a saját bizonytalanságaink. Annak az embernek, akinek magas az önbecsülése, nem lehet nagy egója. Emlékezzünk arra, hogy az ego és az önbecsülés a mérleghinta két ellentétes oldalán helyezkedik el; amikor az egyik felmegy, a másik lesüllyed.

A megalkuvó, szolgalelkű személyiség

Ez a személyiségtípus tipikusan erősen befelé forduló. A munkában általában tartózkodó, óvatos és kimért, olyan, mint aki egy idegen, távoli földdarabon áll – minden olyan helyzetben ilyen, ahol nincs elemében. De amikor ura a helyzetnek, az általában visszahúzódó megalkuvó kivirágzik. Ebben a keskeny ablakban még arra is képes, hogy extrovertált tulajdonságokat mutasson, mert biztonságban érzi magát, és mert ez a helyzet számára kényelmes, és ilyenkor magabiztos.

Hajlamos a gyors bocsánatkérésekre, még akkor is, ha valami nem az ő hibája. Olyan szívességeket tesz meg másoknak, amiket valójában nem akar megtenni, mert attól fél, hogy akkor nem fogják kedvelni. Ritkán áll ki magáért, és nem érzi úgy, hogy az igényei elég fontosak ahhoz, hogy a védelmükre keljen, és a szemében semmi sem fontosabb, mint mások igényei és szükségletei. Ez a személyiségtípus végletesen azt akarja elérni, hogy mások kedveljék és szeressék, és szélsőségesen keresi azt, hogyan érhetné el, hogy másoknak tetsszen.

Természetesen az önzetlenség létező dolog. De a megalkuvó típus azért szeret másokról gondoskodni, mert ez eltereli a figyelmét a saját problémáiról és életéről.

Az adás e két formája egymással ellentétes lenyomatot hagy. A kulcs a szándékban rejlik – ez a különbség aközött, hogy valakit kirabolnak, vagy hogy adakozik. A pénz mindkét esetben az egyik ember kezéből a másikba vándorol, csakhogy az egyik esetben ennek megtapasztalása erősítő jellegű, míg a másik élmény gyengítő hatású.

Ha az adás félelemből vagy bűntudatból történik, annak semmi köze az önbecsülés megerősítéséhez; tény, hogy ennek az ellenkezője az igaz. A félelemből vagy bűntudat által vezérelt adás valójában nem adakozás; ebben az esetben arról van szó, hogy a másik ember elvesz. Kihasználnak bennünket, a beleegyezésünk nélkül.

Még szélsőségesebb esetben ez a megalkuvó típus nem csupán az idejét, hanem az egész életét másokra áldozza. Úgy érzi, hogy ő nem képes az életében semmilyen nagy dolgot létrehozni, befejezni, ezért annak érdekében, hogy úgy érezze, célja van az életének, lemond a saját érdekeiről, és mások jóllétének szenteli magát. Bár ez a magatartás olyan személyiséget is tükrözhet, aki őszintén az emberiség javára hoz áldozatokat, és adja át az életét ennek a nemes célnak – a motiváció a két esetben teljesen más.

Az arrogáns személyiség

Ennek a személyiségtípusnak mindig a figyelem középpontjában kell állnia. Az arrogáns ember általában han gos, frusztrált és nagy panaszkodó. Általában még azt sem bánja, ha támadnia kell, ha úgy véli, hogy ezzel jobbnak és okosabbnak tűnik mások szemében. Óriási fontosságot tulajdonít saját magának, ez azonban a titokban tartott alacsony önértékelési érzései eredménye. A megalkuvóval szemben állandó dicséretet, magasztalást, hízelgést és talpnyalást követel másoktól, és dühös lehet, amikor a figyelem róla másra terelődik.

Ennek a személyiségtípusnak a szükségletei égetőbbek, sürgetőbbek, és nagyobb figyelmet követlenek, mint bárki máséi, és ez a típus minden körülötte lévőtől elvárja, hogy alkalmazkodjanak hozzá, tekintet nélkül arra, hogy mások életében mi történik. Híján van az együttérzésnek másokkal szemben, mert nem érzi át mások fájdalmát.

Az arrogáns személyiség olykor nagylelkűséget mutat nagy külsőségek közepette, fenséges jelleggel, színpadiasan és nagy elánnal, de kicsi az esélye annak – ha egyáltalán van rá esély –, hogy az ígéretét vagy a tettét be is váltja. Ugyanakkor örökké csodálatos nagylelkűségére emlékeztet mindenkit, a „Ti mit tettetek értem mostanában?” attitűdöt közvetítve a világ felé.

Gyakran hevesen verseng, de az önértékelése minden versenyben bizonytalan. Éppen ennek a bizonytalan érzésnek az ellensúlyozására válik különféle mértékben narcisztikussá és törtetővé, és színleli a bátorságot. Támadó állásba helyezkedik, ha az ő véleményét, elképzeléseit és gondolatait nem szentírásként fogadják el. Az arrogáns személyiség ahhoz is ragaszkodik, hogy az emberek értsék – és elfogadják – az ő nézeteit és szempontjait, még akkor is, ha másokat egyáltalán nem érdekel a véleménye. Mások ellenállását bizonyítéknak tekinti arra, hogy az ő egójuk a tolakodó, és emiatt makacsul nem veszik figyelembe hangos tanácsait és nézőpontját.

Ez a típus gyakran üt meg, csap le vagy ront el élettelen dolgokat, hogy kinyilvánítsa az akaratát. Ugyanazzal a tiszteletlenséggel bánik a tárgyakkal is, ahogy megpróbál másokat irányítani. A magas önbecsülésű ember tisztel másokat, és érzékeny arra, hogy elkerülje a támadást, vagy hogy idegesítsen, megszégyenítsen vagy zavarjon másokat. Az arrogáns ember ezzel szemben nem tisztel másokat, mert egy ember csak azt adhatja másoknak, amije van. Ha valaki nem tiszteli és értékeli magát, ugyan mit adhatna másoknak?

A szorongó, elkerülő személyiség

Az említett két típusnál kevesebben vannak ugyan, de nyilvánvalóan és kétségtelenül élnek közöttünk olyan emberek, akik távolságot tartanak az emberektől. A vizsgálatunk alá vont személy vajon nagyobb mértékben mutat elkerülő viselkedést a természetes szégyenkezésnél? Magányos, elvonult életet él?

Ez a típus, akinek ugyancsak alacsony az önbecsülése, rendkívüli módon fél attól, hogy megítélik, kritizálják, visszautasítják vagy megalázzák. A rendkívül szélsőséges elkerülő viselkedés megakadályozhatja ezt a személyt abban, hogy azt az életet élje, amelyet szeretne, és végül is – vagy mindennek következtében – szorongásos zavar is kialakulhat nála, mint például az agorafóbia.

Dr. Karen Horney Our Inner Conflicts című munkájában a következőképpen írja le ezt a személyiségtípust:

Ennek a típusnak a legégetőbb szükséglete az önellátásra való törekvés… mint bármely más neurotikus esetében, a függetlenségre való igénye kényszeres és válogatás nélküli… éppen ezért keserűség lesz úrrá rajta, ha beteg, mert megalázónak tartja, hogy másoktól kelljen függnie. Ragaszkodik ahhoz, hogy bármely témában ő szerezze meg a tudását első kézből ahelyett, hogy átvenné azt, amit mások mondanak vagy írnak.

Ez a magatartás csodálatos belső függetlenséghez vezethetne, ha az érintett nem vinné túlzásba… Bármilyen megkérdőjelezése vagy kívülről jövő kritizálása, bármilyen bukásának vagy kudarcának a tudatosulása – amikor nem felel meg az elvárásnak, az imázsnak – további betekintést nyújt a benne működő erőkbe, és oda vezethet, hogy vagy kiborul és felrobban, vagy összeomlik. Korlátok közé kell szorítania az életét, nehogy kitegye magát ilyen veszélyeknek. El kell kerülnie azokat a feladatokat, amelyeknek nem biztos, hogy a mestere. Ez addig is elfajulhat, hogy bármilyen erőfeszítéssel szemben idegenkedést érez.

Ennek a típusnak talán az a legrosszabb oldala, hogy mindebből következően elidegenedik saját magától… az egyén elveszíti az élet iránti érdeklődését, mert nem élheti azt az életet, amit akar – sőt, úgy érzi, nem is éli az életét; nem tud döntéseket hozni, mert nem tudja, hogy valójában mit is akar.

Az alkalmazkodást, beilleszkedést vagy nyomást – legyenek azok az idővel kapcsolatos feltételek, vagy valamely ütemezéssel, tervvel, társadalmi elismeréssel, kitüntetéssel összefüggő dolgok – megveti és kigúnyolja. Ez a személy nem mutat megszokott, hagyományos jegyeket, és senki mást nem támogat, csak a saját érdekeit érvényesíti.

Természetes körforgás

Ezek a lelki alkatok és gondolkodásmódok általában nem állandók és változatlanok. Egy alacsony önbecsüléssel rendelkező személy gyakran vacillál a kisebbrendűség (a szolgalelkű mentalitás) és a felsőbbrendű szemlélet között (arroganciát vagy elkerülő magatartás tanúsítva), attól függően, hogy az adott pillanatban milyen az uralkodó személyiségi állapota. Amikor az adott személy kisebbrendűségi érzéssel küzd, a negatívumokat befelé fordítja, sértettséget és szomorúságot mutatva, viszont amikor valaki felsőbbrendűnek érzi magát, a negatívumokat kifelé irányítja, ami dühöt és elszigeteltséget eredményez.

Időről időre valamennyien e felfogások között ingadozunk. Ahogyan egy régi mondás tartja: Egy embernek két darab papírt kell a zsebében hordania. Az egyiken az áll: „Senki vagyok, csupán por”, míg a másik papíron az olvasható: „Az egész világot az én kedvemért alkották meg.” A titok abban rejlik e mondás szerint, hogy mikor melyik papírt kell előhúznunk. Amikor híján vagyunk az önbecsülésnek, rossz felfogással – vagyis a rosszul megválasztott papírral reagálunk valamely helyzetre.

Forrás: Tudd meg ki normális és ki nem

Ajánlott könyvek: