Szerelemben új énképünkkel

Az evolúció során nagyszerű ajándékot kaptunk: a homloklebenyt, mely az agyunk elülső részén, középen helyezkedik el. Az emberi agy anatómiájának ez a legújabb fejlesztése, az emberi idegrendszer legmagasabban fejlett területe koronázza meg az eredményeinket. Ez a közvetlenül a homlokunk mögött elhelyezkedő terület, mely a neokortex négy lebenye közül a legnagyobb, irányítóközpontként működik, mely kiszűri a zavaró jeleket, fókuszálja a figyelmünket, és elcsendesíti a külső és belső környezetünkkel folyamatos összeköttetésben álló észlelési központjaink által keltett vihart.

Az emberi agyról alkotott sok kép, valamint a nyelvezet, amellyel a szinapszisok működését leírjuk, arra a meggyőződésre vezet, hogy az agy egyáltalán nem csendes hely. Több millió neuron tüzeléséről beszélünk, és az agy működését gyakran úgy ábrázoljuk, mint egy hatalmas, mennydörgéstől és villámlástól terhes nyári zivatart. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az agy a folyamatos zűrzavar állapotában van, és ez a kép adja vissza a legjobban azt, ahogyan gyakran mi is érezzük magunkat.

Egy pillanatra mégis gondolj bele, hogy mit csinálsz, miközben ezeket a papírra vetett szavakat olvasod. Remélem, hogy az elképzelések, amelyekről éppen olvasol, annyira magukkal ragadtak, hogy csendes az elméd: hogy nem vagy tudatában a széknek, amelyen ülsz, hogy enyhült a gyötrő fájdalom a válladban és a nyakadban, hogy a kezedben tartott könyv lapjain kívüli környezet valamiképpen a semmibe mosódott, hogy az ablakon át beszűrődő közlekedési és egyéb zajok mind elhalványultak, és hogy csak a saját belső hangodat hallod, amint az éppen olvasott szavakat visszhangozza a fejedben. A homloklebeny központosítja a figyelmedet.

A homloklebeny felel az éppen meghozott döntéseidért is – hogy odébb csúszol a széken, hogy az egyik kezedet felemeled a könyvről és megvakarod a fejedet, hogy felnézel a faliórára, illetve az összes, ezernyi különböző cselekvésért, amelyet egy óra alatt véghezvihetsz.

És minden eddiginél jobban felel a homloklebeny a számtalan tudatos, akaratlagos, céltudatos, szándékos döntésért és cselekvésért, amelyeket nap mint nap meghozunk és elvégzünk. Ez az „igazi én” otthona. Gondolj a homloklebenyre egy hatalmas zenekar előtt álló karmesterként. Közvetlen kapcsolata van az agy minden egyéb részéhez, és ezáltal mindenhol ő irányítja az agy működését.

Csak a homloklebeny képes arra a magas szintű működésre, amely ezeknek a magas szintű feladatoknak az elvégzéséhez szükséges. Ha valaha képessé akarunk válni arra, hogy legyőzzük a szokásszerű lelkiállapotainkat és az érzési tendenciánkat a gondolkodás felett, ahhoz nagyon jól meg kell ismernünk a homloklebenyünket és a működését.

Csak ha szándékosan, a homloklebenyünket bevetve használjuk az akaratunkat, érhetjük el azt a csendet és kontrollt, melynek segítségével végül kitörhetünk a személyiségünk, a választásaink és az elindított reakcióink nagy részét uraló és irányító neurológiai és kémiai válaszreakciók körforgásából. Ha nem ezt tesszük, ki vagyunk téve a környezeti tényezőknek, a testünk szükségleteinek vagy reakcióinak, és a múltunk emlékeinek. Ha nem tudunk azon túl gondolkodni, ahogyan érzelmileg vagyunk, akkor aszerint éljük az életünket, amit a környezetünk a testünknek diktál. Ahelyett, hogy valóban gondolkodnánk, újítanánk és alkotnánk, csak az agyunk más területein lévő szinaptikus emlékeket tüzeljük a genetikai vagy személyes múltunkból; ugyanazt az ismétlődő kémiai reakciót szítjuk, amely eleve túlélő üzemmódban tart minket.

Röviden: ki vagyunk téve az okozatok kénye-kedvének ahelyett, hogy mi lennénk az okok elindítói. A homloklebeny az az agyi terület, amely megváltoztatja mindezeket az úgynevezett „normál emberi vonásokat”.

Ahhoz, hogy magasabb szinten gondolkodjunk, mint ahogyan érzünk, olyan akarat kell, amely csak a homloklebenyben nyilvánul meg. Elsősorban éppen ez az akarat különböztet meg bennünket a többi fajtól a homloklebeny azon képességével együtt, amely a koncentrált figyelmünket segít fókuszálni.

Amikor a homloklebeny aktiválódik, megszabadít az ismétlődő vagy rutinszerű eredményektől, és magasabb tudatossági szintre juttat, hogy egy másmilyen kimenetelt tapasztalhassunk meg.

Az igazi én trónja

Tudományos szempontból a homloklebenyt (melyet prefrontális kéregnek is neveznek) az emberi lények erejének székhelyének tekinthetjük. A homloklebeny elképesztő mennyiségű feladat elvégzésére képes, mert az agynak ez a része kapcsolódik a legsűrűbben az agy összes többi funkcionális területéhez.  Közvetlenül kapcsolódik a kisagyhoz, a neokortex minden további részéhez, a középagyhoz, a törzsdúcokhoz, a talamuszhoz, a hipotalamuszhoz, a hippokampuszhoz, az amygdalához és még az agytörzsi magokhoz is. Sőt mi több, a homloklebenyben találhatók az agy legkifinomultabb neurológiai hálózati mintái, amelyeknek segítségével minden egyéb agyterületet irányít, koordinál és integrál. Ha felidézzük, amint az agyszövetbe ágyazódott homunculusról vagy „emberkéről” mondtunk (szintén a 4. fejezetben), a homloklebenynek szintén van egy ehhez hasonló térképe. A saját szerkezetén belül található egy térkép a teljes neokortexet összefoglaló összes többi idegi kapcsolatról. Ha a neokortex az agyunk alaplapja, a homloklebeny a processzor.

Akkor mutatjuk a legmagasabb, legemelkedettebb tudatszintet, önmagunkra irányuló tudatosságot és valóságmegfigyelési képességet, amikor a homloklebeny tevékeny. Ez a lelkiismeret székhelye. Mivel az agynak ezen a területén fut össze az összes idegi kapcsolat, logikus, hogy megérthetjük és megfigyelhetjük a saját magunkra vonatkozó gondolatainkat. Az „én” fogalma – a legmagasabb szintű megértés, amelyre a tudatos elme képes – a homloklebenyben van, ahol emberi mivoltunk a legnagyszerűbben kifejeződik.

Más szóval, ha képesek vagyunk a homloklebeny használatára és irányítására, megismerhetjük és kontrollálhatjuk magunkat és a jövőnket. Törekedhetünk-e ennél nagyobb eredményre?

Ess szerelembe!

Most már ideje előrukkolni és nyíltan kimondani: azt szeretném, hogy szerelembe essünk. És nemcsak úgy tessék-lássék módon, hanem mély, elragadó szerelembe – a magunkról alkotott elképzeléssel vagy a világunkkal, amelyet szeretnénk kibontakozni látni.

Ennek egyszerű az oka. A szeretet hatalmas motiváló erő. Az agy szerelmi kémiája teljesen más, mint a túlélő üzemmódban előállított kémiai rendszerünk. A középagyban felszabaduló szerelmi bájital hozza létre a kötődést minden emlősnél. Amikor szerelembe esünk az ideális képünkkel, akkor saját magunk új verziójához kötődünk kémiailag.

Emlékszel még, hogy milyen érzés, amikor először szerelmes az ember (vagy legalábbis azt hiszi, hogy az), és hegyeket lenne képes megmozgatni, hogy újra láthassa a másikat? Nincs olyan lehetetlen órarend-egyeztetés, nincs olyan fontos, korábban vállalt kötelezettség, amin ne lehetne változtatni ennek az életünkbe betoppanó új szerelemnek a kedvéért. Ilyennek kell lennie az önmagunkról alkotott új kép mentális gyakorlási folyamatának. Bele kell szeretnünk ebbe a képbe; soha nem fáradhatunk bele, soha nem unhatjuk meg ezt a magunkról alkotott új elképzelést. Mind folyamatban lévő alkotások vagyunk. Mindig vágyat kell éreznünk arra, hogy az új koncepciónkkal legyünk, hogy vele beszélgethessünk. Egy olyan gondolkodási mintához kell kötődnünk, amelyik ismételten inspirál, élettel tölt el és meggyógyít bennünket. Végtére is az új szinaptikus kapcsolatok létrehozása kreatív, örömteli folyamat. Minden vadon élő állat a legjátékosabb és legörömtelibb énjét éli a korai fejlődés során, amikor nagy mennyiségben hozzuk létre az új szinaptikus kapcsolódásaikat.

És pontosan úgy, mint amikor először lettünk szerelmesek, és a szerelmünk tárgya mintha megtestesítette volna mindazt, ami tiszta és igaz, ez az a kép, amit most az új énünkhöz létre kell hoznunk. Hiszen mi értelme lenne annak, ha nem a tökéletességre törekednénk? Hogyan lennénk motiváltak ahhoz, hogy ülve és gondolkodva/elmélkedve töltsük a szükséges órákat, ha a cél nem az ideális énünk? Miért tűznénk ki olyan célt magunk elé, amit nem is érdemes elérni? Akármilyen közhelyesnek is hangzik, meggyőződésem, hogy amit érdemes megtenni, azt akkor már érdemes jól csinálni.

Tudnod kell, hogy ez nem valami vágyálomkergető, hurráoptimista, hagyományos önsegítő, „legyél jól” üzenet! Komolyan hiszem, hogy ha időt akarunk tölteni azzal, hogy egy új én-ideált gyakoroljunk a homloklebenyünkben úgy, hogy az az elképzelés valóságosabbá váljon számunkra a környezetünknél, akkor annak a képnek, amelyet magunk előtt tartunk, nem szabad kevesebbet mutatnia az elérhető legfejlettebb énünknél vagy annál, amire képesek vagyunk visszaemlékezni – legyen szó akár a türelem, akár a döntésképesség, az egészség vagy a hála felsőbb fogalmáról.

Amikor például azáltal változol meg, hogy legyőzöl egy betegséget, az egy olyan szintet aktivál az elmédben, amely az egész testedet megváltoztatja. Egy olyan új idegi hálózat kialakítása, amely levág egy sorozat rossz, nem működő kapcsolatról, olyan egészséges, értelmes és szeretetteljes egységet hoz az életünkbe, annak behuzalozásán alapul, hogy „megérdemlem”. Az, hogy több energiád legyen és leadj 20 kilót, az elmédben kezdődik. A szervezettebbé válás nyitja meg a kaput a lehetőségek felé. A magabiztosság új állapotát gyakorolva új ajtók nyílhatnak a munkánkban és az egész életünkben.

Ha az elme és a test összhangban van, az egész univerzum ereje áll a hátunk mögött. Ez az a szintje az elmének, ahol a szándékunk és a tetteink újra és újra a kívánt eredményeket hozzák.

Einstein azt mondta, hogy egyetlen problémát sem lehet azon a szinten megoldani, amely létrehozta azt. Ugyanez vonatkozik azokra az emberekre, akik megtapasztalták a gyógyulást egy fizikai betegségből. Az elme olyan új szintjét hozták létre, ahol a testük új neurokémiai jeleket kapott; ez az elme eltért attól, amelyik az állapotukat létrehozta. Megértették, hogy ha úgy végeznek kognitív edzéseket, hogy közben ugyanúgy a kétségbeesés, az önbizalomhiány vagy a félelem érzéseibe süppedve ülnek, az erőfeszítéseik ellenére sem fogják elérni a változást. Felismerték, hogy a korábbi énjük nemcsak tele volt az énjüket meghatározó érzelmekkel, hanem pontosan azokat a lelkiállapotokat foglalta magában, amelyek azt a sejtszintű genetikát kapcsolták be, ami aztán létrehozta náluk az adott állapotot. Ehelyett átköltöztek egy örömteli létállapotba. Amikor gyakorlunk, akkor lényegében olyan szinten válunk valaki mássá, hogy mire befejezzük, már az az új valaki vagyunk új gondolatokkal és új viselkedéssel.

Képzeld el, mi történt volna, ha azok az emberek, akik súlyos betegségekből gyógyították ki magukat, pusztán egy olyan tumort jelenítettek volna meg maguknak, amely másfél centit zsugorodott, hogy már ne nyomja az adott ideget, vagy egy olyan életet képzeltek volna el, ami nem az állapotuk teljes gyógyulását jelentette volna? Egyszerűen azt gyakorolták, hogy jól vannak és boldogok ahelyett, hogy lehangoltak és betegek. Nyilvánvalóan annak is lett volna valamennyi előnye, ha képzeletben nem érnek el a célvonalig. De mivel ők magasra tették a lécet, nagyobb volt a motivációjuk, és a jutalmuk is az erőfeszítésüket és a fókuszált koncentrációjukat tükrözte.

Van más is, amiért érdemes magas célokat kitűzni: nagyon fontos, hogy újszerű feladatokkal foglaljuk el a homloklebenyünket. Rengeteg szó esett már az újdonságról és arról, hogy hogyan működik az új áramkörök behuzalozásával kapcsolatban. Amikor egy új ént látunk magunk előtt, nemcsak egyszerűen új áramköröket fogunk kialakítani. Sokkal inkább arról van szó, hogy a mentális gyakorlás révén háromdimenziós, holografikus képet vagy ideát alkotunk magunkról. A homloklebeny imád összetett rejtvények megoldásán dolgozni. Kivirul, ha olyan kihívásokba vetheti bele magát, amelyekben újonnan szerzett információt kell a korábbi tudásunk és tapasztalataink számos különböző forrásából előszedett darabjaival összevegyíteni, majd új mintákká és kombinációkká kell alakítani ezeket. A homloklebeny annyira ügyes, hogy csak az korlátozza a képességeit e modellek összeállításában, hogy mi milyen gyakorlottan tudjuk elképzelni a saját ideális énünket.

Gondoljuk ezt egy kicsit tovább! Beleszeretni egy olyan énképbe, amelyet még nem tapasztaltunk meg, azt jelenti, hogy nem rendelkezünk ehhez korábbi, társított érzelmi összetevővel (ne feledd, hogy minden emlékhez hozzátapad egy-egy érzelem). Ezért:

Az egyetlen érzelem, amelyet ehhez az új énképünkhöz hozzákapcsolhatunk, az általunk belevitt szeretet.

Hadd ismételjem meg: ha a kezdetek kezdetétől szeretjük az énünkről alkotott új fogalmunkat, a szeretet lesz az egyetlen hozzá kapcsolódó érzelem, mert ezt az új énünket még meg kell tapasztalnunk. Azok a tapasztalatok még váratnak magukra, és fontos részei a folyamatnak, melynek során a lehető legmagasabb fokra fejlesztjük az agyunkat. Ennek a kreatív folyamatnak a mellékhatása az öröm.

Forrás: Fejleszd a gondolkodásod

Ajánlott könyvek: