Marianne Williamson nemzetközileg elismert író, előadó, politikai aktivista, spirituális tanító a Visszatérés a szeretethez című csodás mélységű könyv szerzője.

A húszas éveim közepén kész csődtömeg voltam.

Azt hittem, a lelkük mélyén más emberek is haldokolnak, mint én, csak nem tudnak vagy nem akarnak erről beszélni. Arra gondoltam, biztos létezik valami nagyon fontos dolog, amiről senki sem ejt szót. Nekem sem voltak rá szavaim; abban viszont egészen biztos voltam, hogy valami nagyon nem stimmel a világgal. Hogy a csudába hiheti el mindenki, hogy csupán ezért az ostoba, „vidd valamire” játékért létezünk, amelyben én is részt veszek ugyan, bár nem ismerem a szabályait.

Aztán egy napon, 1977-ben, egy New York-i kávézóban felfigyeltem pár aranybetűs kék könyvre, amelyek ott hevertek valakinek az asztalán. Kinyitottam az egyiket a bevezetésnél, és ezt olvastam:

Ez a tanítás a csodák tanítása. Mindenkinek kötelező elvégezni. Csak azt választhatod meg, hogy mikor kerítesz sort erre. A szabad akarat nem azt jelenti, hogy te szabod meg a tantervet. Csupán azt, hogy megválaszthatod, mikor melyik tantárggyal akarsz foglalkozni. E tanítás célja nem az, hogy megtanítson a szeretet értelmére, mert ez túlmutat mindazon, amit tanítani lehet. Ám célul tűzte ki, hogy eltávolítsa mindazt, ami megakadályozza, hogy tudatára ébredj a szeretet jelenlétének, amely a te természetes örökséged.”

Emlékszem, arra gondoltam, a szöveg meglehetősen kihívó, ha ugyan nem arrogáns. Aztán, amikor tovább olvastam, felfigyeltem a keresztény terminológiára. Ez felidegesített. Annak ellenére, hogy az iskolában tanultam a kereszténységről, intellektuálisan távol tartottam tőle magam. Most egyenesen fenyegetőnek éreztem, személyes jelentősége miatt. A könyvet visszatettem az asztalra.

Eltelt egy év, mire újra a kezembe vettem – egy újabb év, egy esztendőnyi nyomorúsággal. Akkoriban már annyira depressziós voltam, hogy rá se hederítettem a nyelvezetre. Azonnal felismertem, hogy A csodák tanítása valami nagyon fontos dolgot fog feltárni előttem. Tradicionális keresztény terminológiát használt, nem hagyományos, nem vallásos módon. Mellbe vágott a szövegből sugárzó hitelesség. Olyan kérdésekre adott választ, amelyekről már kezdtem azt gondolni, hogy nincs rájuk felelet. Zseniális pszichológiai fogalmakat használva szólt Istenről, ami az értelmemnek kihívást jelentett, de sohasem támadást. Közhelyesen hangzik, de úgy éreztem, hazataláltam.

Úgy tűnt, a Tanítás alapvető üzenete a megpihenés. Ez meglehetősen összezavart, mert számomra a megpihenés addig a lemondással volt egyenértékű. Arra vártam, hogy valaki elmondja majd, hogyan kell megvívni a harcot, vagy hogyan harcoljak önmagamért, de ez a könyv azt sugalmazta, mondjak le a harcról. Meglepetést éreztem, ugyanakkor meg is könnyebbültem. Már régóta sejtettem, hogy alkalmatlan vagyok az evilági harcokra.

 

 

Több volt ez számomra, mint egy könyv: a személyi trénerem lett a pokolból kivezető úton. Amint elkezdtem olvasni a Tanítást, és nekiláttam a munkafüzet gyakorlatainak, azonnal éreztem, hogy pozitív változások történnek bennem. Boldognak éreztem magam. Kezdtem megnyugodni. Kezdtem megérteni önmagam. Találtam némi magyarázatfélét arra, miért olyan fájdalmasak a kapcsolataim, miért vagyok képtelen kitartani bármi mellett, és miért utálom a testemet. A legfontosabb eredmény azonban az volt, hogy úgy éreztem, képes vagyok megváltozni. Miközben a Tanítást tanulmányoztam, óriási, reményt adó energia szabadult fel bennem, holott addig mindennap egyre sötétebb, egyre önpusztítóbb gondolatok gyötörtek.

A Tanítás – a spirituális pszichoterápia önképző kurzusa – három könyvből áll, és nem akarja kisajátítani Istent. Egyfajta állásfoglalást közöl egyetemes spirituális témakörökben. A Tanítás csak egyetlen ösvény a számos lehetséges út közül – de felismerjük, ha ez a mi utunk. Számomra intellektuálisan, érzelmileg és lelkileg egyaránt áttörést jelentett. Szörnyen fájdalmas érzelmektől szabadított meg.

Szerettem volna elérni „a szeretet jelenlétének tudatosságát”, amiről olvastam, ezért a következő öt évben türelmesen forgattam a Tanítást. Anyám egyszer azt mondta: „Úgy tanulmányozod, mint valami étlapot.” Aztán 1983-ban egy kis Los Angeles-i csoportban elkezdtem megosztani a gondolataimat a Tanításról. A csoport egyre több taggal bővült, később pedig az előadásaim közönsége is jelentősen megnőtt, az Egyesült Államokban és külföldön egyaránt. Kiderült, hogy ez a téma rendkívül fontos az emberek számára az egész világon.

E könyvem mondanivalója azon alapul, amit A csodák tanításából tanultam. A Tanítás alapelveiről szól, ahogyan én értelmezem és alkalmazom ezeket a mindennapi életben.

 

A Visszatérés a szeretethez azt az üzenetet közvetíti, hogy a szeretet erősít, nem pedig gyengít bennünket, és valahányszor problémákkal szembesülünk, mindig a szeretet jelenti a megoldást.

 

Ezt a könyvet minden sebre gyógyírt jelentő balzsamnak szántam, útmutatóul a szeretet csodájának alkalmazásához. Mindegy, hogy a kapcsolataink, az egészségi állapotunk, a karrierünk vagy más dolgok miatt állunk ki lelki kínokat; a szeretet ereje a hatékony gyógymód, a válasz.

 

 

Mi, amerikaiak, nem vagyunk valami jók a filozófia terén, de nagyon erősek vagyunk a cselekvésben, ha megértjük, hogy van értelme. És ahogyan egyre mélyebben megértjük, miért olyan fontos a szeretet a világ sebeinek begyógyításához, belső és külvilágbéli életünk is megváltozik.”

 

Nem véletlenszerűen sodródtunk ide. Küldetésünk van: az, hogy a szeretet erejével megmentsük a világot.

 

Amikor megszületünk, tökéletesen vagyunk programozva. Természetes számunkra, hogy a szeretetre fókuszálunk. Képzeletünk kreatív, virágzó, és tudjuk, hogyan használjuk. Sokkal összetettebb módon kötődünk a világhoz, mint felnőtt ként; úgy érezzük, a világ tele van varázslattal, csodával.

De mi történik később? Miért tűnik el a varázslat, amint elérünk egy bizonyos életkort?

Azért, mert megtanítják nekünk, hogy másra koncentráljunk. Arra tanítanak, hogy természetellenesen gondolkodjunk. Nagyon rossz életszemléletre nevelnek; olyan világnézetre, amely ellentmond valódi énünknek.

Azt tanítják, hogy olyan fogalmakban gondolkodjunk, mint versengés, küzdelem, betegség, véges erőforrások, kor látok, bűn, rossz, halál, hiány és veszteség. Meg is próbáljuk, és ezáltal megismerjük ezeket a fogalmakat. Azt tanítják, hogy a szeretetnél fontosabb a rang, a pénz, az, hogy jók legyünk és helyesen viselkedjünk. Arra tanítanak, hogy semmi közünk a többi emberhez, hogy versengés nélkül nem jutunk előbbre, és hogy nem vagyunk elég jók. Arra tanítanak, hogy olyannak lássuk a világot, amilyennek mások látják. Olyan ez, mintha megérkezésünkkor rögtön egy adag altatót tömnének belénk. Alighogy megjövünk, elkezdik a fülünkbe duruzsolni, hogy a világ alapja nem a szeretet.

A szeretettel együtt születünk. A félelemre megtanítanak.

 

 

Létezésünk lényege a szeretet. Ez a végső realitás, a földi életünk célja. Az élet értelme az, hogy ezt tudatosítsuk magunkban, és önmagunkban és másokban is megtapasztaljuk a szeretetet.

Az élet értelme nem a dolgokban rejlik. Bennünk van. Amikor olyasminek tulajdonítunk értéket, aminek nincs köze a szeretethez – pénz, autó, ház, tekintély –, érzelmeinket olyan dolgokra pazaroljuk, amelyek nem tudnak viszontszeretni minket. Értelmet keresünk az értelmetlenségben. A pénz önmagában semmit sem jelent. Az anyagi dolgok önmagukban semmit nem jelentenek. Nem azért, mert rossz dolgok – hanem azért, mert egyszerűen semmik.

Azért jöttünk a Földre, hogy a szeretet kiterjesztése révén Isten társteremtői legyünk. Az az élet, amelynek más a célja, értelmetlen, ellenkezik a természetünkkel, ráadásul fájdalmas is. Olyan, mintha belevesznénk egy sötét, párhuzamos univerzumba, ahol a dolgokat jobban szeretik, mint az embereket. Túlértékeljük a fizikai érzékeink tapasztalatait, és alulértékeljük, amiről a szívünk mélyén tudjuk, hogy igaz.

A szeretetet nem látja a szem, nem hallja a fül. A fizikai érzékszervek nem tudják felfogni; ehhez egy egészen másfajta érzékelésre van szükség. A metafizikusok ezt harmadik szemnek nevezik, az ezoterikus keresztények Szentléleknek, mások felsőbb énnek mondják. De elnevezésétől függetlenül a szeretet másfajta „látást” igényel – másfajta tudatosságot, másfajta gondolkodást. A szeretet szívünk intuitív tudása. Ez az a „másvilág”, amelyre titkon vágyunk. Ennek a szeretetnek az ősi emléke üldöz bennünket állandóan, és hívogat, hogy térjünk vissza hozzá.

 

 

A szeretet nem fizikai dolog, hanem energia. Jelen lehet egy szobában, egy helyzetben, egy személyben. Nem tudjuk megvenni. A szex sem garantálja. Semmi köze a fizikai világhoz, mégis megnyilvánulhat benne. Kedvesség, szolgálat, megbocsátás, irgalmasság, béke, öröm, elfogadás, ítéletmentesség, összekapcsolódás, meghittség formájában tapasztaljuk meg.

A félelem a közös szeretetlenségünk; személyes és kollektív poklunk. Úgy tűnik, mintha ez a világ folyamatosan hamis bizonyítékokkal bombázna minket a szeretet jelentéktelenségének alátámasztására. A félelem harag, bántalmazás, betegség, fájdalom, irigység, függőség, önzés, rögeszme, korrupció, erőszak és háború formájában jut kifejezésre.

A szeretet bennünk van. Nem lehet megsemmisíteni, legfeljebb elrejteni. Az a világ, amelyet gyerekkorunkban ismertünk, ott van elrejtve az elménkben. Olvastam egyszer egy nagyszerű könyvet, amelynek címe The Mists of Avalon (Avalon köde). Ez az Arthur-mondakör mitikus feldolgozása. Avalon egy mágikus sziget, amelyet hatalmas, áthatolhatatlan ködfátyol takar. Ha köd van, lehetetlen a szigetre hajózni. De csak akkor oszlik el a köd, ha hiszünk a sziget létezésében.

Avalon azt a világot jelképezi, amely a fizikai érzékelésünk világa mögött létezik: a dolgok csodás érzékelését, a varázslatos birodalmat, amelyet gyerekként ismertünk. Gyermeki önmagunk voltaképpen létünk legmélyebb szintje: az, amilyenek valójában vagyunk. És ami valóságos, nem tűnik el. Az igazság akkor is igazság marad, ha nem törődünk vele. A szeretet is csupán felhőbe burkolózik, körülveszi a mentális köd.

Avalon az a világ, amelyet akkor ismertünk meg, amikor még összeköttetésben álltunk finomságunkkal, ártatlanságunkkal és a lelkünkkel. Voltaképpen ugyanolyan világ, mint amit most is látunk, de szeretet hatja át, és óvatosan, a remény, a hit és a rácsodálkozás révén közelíthetünk hozzá. Könnyen visszaszerezhetjük, mert az érzékelése csupán választás kérdése. A köd felszáll, ha hisszük, hogy mögötte ott van Avalon.

És csak ennyi kell, hogy megtörténjen a csoda: a köd felszáll, az érzékelés megváltozik, és visszatérünk a szeretethez.

Forrás: Visszatérés a szeretethez

 

Ajánlott könyvek:

VISSZATÉRÉS
A SZERETETHEZ

A siker alapelvei könyv

A CSODÁK
TANÍTÁSA

TÖRTÉNHETNEK
CSODÁK