Szociopata a szomszédom?

Te is ismered őket. Pontosan úgy néznek ki, mint mi. Ugyanazt eszik, ugyanúgy öltözködnek, ahogy mi, és ők is a csillagok alatt alszanak. Az is előfordulhat, hogy épp az egyikük mellett alszol éjszakánként, és sejtelmed sincs róla. Láttad már őket cselekedeteik közben: ahogyan a sármjukat, szellemességüket és karizmájukat aljas módon működtetik. Jórészt észrevétlenül dolgoznak – míg fény nem derül mindenre, ám akkor már rendszerint túl késő, addigra már alattomosan igényt tartanak a bizalmadra, a megélhetésedre, vagy akár az életedre is. Nem, ezúttal nem a kanadaiakról van szó. A szociopatákról beszélünk, akik találékony mesterkedéseikkel, manipulációikkal és megtévesztéseikkel mindent alá akarnak ásni, mert képesek rá.

 

A Harvard Orvosi Karának egykori oktatója, a klinikai szakpszichológus dr. Martha Stout élete jelentős részét annak szentelte, hogy megfejtse, mitől lesz valaki szociopata – azt állítja, azon múlik, hogy van-e az illetőnek lelkiismerete, vagy nincs. Stout írt már egy könyvet a témáról Szociopata a szomszédom? címmel, most a folytatásán dolgozik, amelynek egyelőre a Conquering the Sociopath Next Door: Courageous Resistance to Lies, Scams, Mind Games, and Murder [Hogyan győzzük le a szociopata szomszédot – bátor ellenállás a hazugságokkal, csalásokkal, játszmákkal és a gyilkossággal szemben] a munkacíme, és várhatóan jövőre jelenik meg. Ebben az interjúban röviden bemutatja nekünk a szociopátia természetrajzát, és elmondja, az átlagemberek hogyan tudják a legjobban kivédeni, hogy a szociopaták veszélyes játékainak áldozatául essenek.

 

KATE SIMON: Hogyan lett a Szociopata a szomszédom? a könyv címe?

MARTHA STOUT: A munkacíme még az volt, hogy Az ördög, akit ismersz, csak aztán Kris Puopolo, a szerkesztőm egy nap felhívott és azt mondta: „Emlékszel, mikor úgy nevezted a könyvet, hogy Szociopata a szomszédom? – viccnek szántad? Nekünk ez a cím tetszik igazán.” Azt hiszem, közvetlenebb így, és kifejezi, hogy miről is szól a kötet.

SIMON: Elsőre ijesztő a címe. Mintha azt sugallná: „Ted Bundy itt van a szomszédban!” Azt akarja ezzel hangsúlyozni, hogy Észak-Amerikában minden 25. ember szociopata – vagyis lehet, hogy épp a szomszédod, a tanárod, a kollégád, a férjed az. A szociopátia gyakoribb, mint a skizofrénia vagy az anorexia.

STOUT: Pontosan így van. Sokkal elterjedtebb, mint ahogy azt a legtöbben hiszik.

SIMON: Elmagyarázná nekünk, milyen tulajdonságokat mutat egy szociopata?

STOUT: A központi személyiségjegy a lelkiismeret teljes hiánya, amit sokak számára nehéz felfogni, hiszen azok, akiknek van lelkiismeretük, el sem tudják képzelni, milyen nélküle élni. A legtöbben úgy vélik, hogy valahol mélyen mindenkiben ott lapul, mégis kiderül, hogy ez tévedés. Milyen a viselkedésed, ha nincs belső hangod? Úgy tűnik, ha ez nincs meg, ha nem igazán tudsz szeretni, számodra csak egyetlen játéktér marad: kontrollálni a dolgokat.

SIMON: Manipulálni az embereket.

STOUT: Igen. Néha nem is nagyszabású befolyásolásról van szó. A szociopaták ugyanis olyanok, mint mindenki más: néhányuk briliáns elme, vannak ostobák, a legtöbbjük azonban valahol a kettő között helyezkedik el a skálán. További jellemzőjük, hogy rendszerint fizikailag nem erőszakosak. A tipikus szociopata sosem öl meg senkit, és nem néz ki úgy, mint Charles Manson – külsejüket tekintve épp olyanok, mint Ön, én vagy bárki más. Ne olyasvalakit keressünk, aki első látásra gonosznak és ijesztőnek tűnik, inkább olyasvalakit, aki normálisan néz ki. Egy másik sarkalatos pont a tisztességtelenség. Hazudnak csupán a félrevezetés kedvéért. Blöffölnek, csak hogy kiderítsék, be tudnak-e csapni másokat. Olykor nagyobb hazugságokat mondanak a jelentősebb hatás kedvéért. Fontos tényező még, hogy a szociopaták gyakran rendkívül sármosak. Ők jobban el tudják bűvölni az embereket, mint Ön vagy én; karizmatikusabbak. Össze sem tudnám számolni, hányszor hallottam: „A legsármosabb férfi volt, akivel életemben találkoztam”, vagy „Ő volt a legszexibb nő az életemben”, vagy „A legérdekesebb személyiség, akivel valaha is dolgom volt”. Ez azért lehetséges, mert viszonylag könnyű elsajátítani, hogyan legyünk elbűvölők – nagyon is meg lehet tanítani valakinek, hogyan vegyen le a lábáról másokat, és meg lehet tanulni az emberi érzelmeket is és az ezeket kísérő viselkedésmintákat. Egy okos szociopata tanulmányozza az érzelmi életünket, és nagyon hatásosan tudja utánozni.

SIMON: Létezik olyan személyiségtípus, akit a szociopata előszeretettel választ ki, hogy manipulálja?

STOUT: A szociopata szempontjából a tökéletes áldozat elég okos, megfelelő képességekkel rendelkezik ahhoz, hogy hasznára legyen a világban, és szórakoztató is manipulálni. Hiszen számára semmi izgalmas nincs abban, ha olyasvalakit befolyásol, aki ostoba és inkompetens. A másik, akit szívesen manipulál, a jellemes ember, azt is mulatságosnak találja ugyanis. Másfelől viszont azt mégsem akarja a szociopata, hogy az áldozata olyan eszes legyen, hogy azonnal átlásson rajta. Azt igényli, hogy a másikat viszonylag könnyen el lehessen bolondítani ahhoz, hogy vele is maradjon. Ezt elérheti úgy is, hogy nagyon lojális embert keres magának. A többség ugyanis úgy gondolja, hogy a lojalitás, a hűség igen pozitív tulajdonság – és valóban az. Ugyanakkor az elkötelezettség el is vakíthat: nem vesszük észre bizonyos tulajdonságait annak, akihez hűségesek vagyunk, aki mellett kitartunk.

SIMON: A könyv egyik alapgondolata, hogy nem lenne szabad összekevernünk a félelmet a tisztelettel. Kifejtené ezt részletesebben?

STOUT: Belénk van kódolva, hogy ha valaki ridegen bánik velünk, vagy ha valaki rossz érzéseket ébreszt bennünk, akkor bizonyos szempontból jobb, mint mi vagyunk. Az a bíráló, aki főképp negatív kritikával illett valamit, a közönségnek intelligensebbnek tűnik, mint az, aki pozitívumokat fogalmaz meg. Ilyen az emberi természet. Az, akitől félünk, egyfajta tiszteletet kelt, ami egyáltalán nem szerencsés, hiszen aki megrémít bennünket, valószínűleg csak abból a célból teszi, hogy féljünk, és csöppet sem tiszteletre méltó.

SIMON: A Szociopata a szomszédom? című könyvben tizenhárom módszert sorol fel, hogyan bánjunk azzal, akit szociopatának tartunk. Megosztana egyet ezek közül?

STOUT: Ha már eljutottunk odáig, hogy biztosak vagyunk abban, valakinek nincs lelkiismerete, vagy hogy inkább legyőzni, mintsem szeretni akar bennünket, akkor a legjobb, ha lelépünk. Nagyon kemény lecke, és ráadásul nem is mindig kivitelezhető.

 

 

SIMON: A szociopaták félnek attól, hogy egyedül maradnak?

STOUT: A szociopaták nemigen félnek, kivéve a fizikai bántalmazástól és a haláltól – amik nagyon alapvető, primitív félelmek. Ezeknek az embereknek az a baja az egyedülléttel, hogy unatkozik. Nem tudom, Ön vissza tud-e emlékezni, milyen volt gyerekkorában, mikor az egykedvűség szabályosan fájdalmat okozott. A szociopaták ilyesfajta gyötrelmet éreznek unalmukban: egyedül lenni úgy, hogy senki nincs ott, akivel játszadozhatnának, számukra szenvedés. Nem igazán félelem, inkább valamiféle kínlódás. A legtöbben megtöltjük az életünket tartalommal, és véget vet az egykedvűségünknek, ha kapcsolatot teremtünk más emberekkel – olyanokkal, akiket szeretünk, akiket utálunk, akiktől félünk és akik érdekelnek bennünket – és e körül forognak a gondolataink. Ha viszont szociopata vagy, és igazából senkivel sem törődsz, nem marad más, mint az unalom. És eztminden jel szerint úgy csillapítod, hogy játszani kezdesz és gondoskodsz arról, hogy nyerj.

SIMON: Pontosan mit jelent egy szociopatának a nyerés?

STOUT: Nem olyasmit, amire a többség gondol a nyerés szó hallatán. A legtöbbünk valami pozitív célra asszociál, ha erről van szó. A szociopatának viszont azt jelenti, hogy sikeresen manipulált, rávett valakit valamire, amit az illető magától nem tett volna meg. Ez aztán lehet apróság is, vagy hatalmas dolog, a szociopatának a lényeg a nyerés, vagyis hogy az adott személy mindenképp megtegye, amire ő rá akarja venni. Ez lehet olyan visszataszító és szimpla dolog is, mint egy gyerek megríkatása, vagy olyan összetett dolog is, mint hogy a feleséged rosszul érezze magát a bőrében. De lehet akár olyan óriási is, mint hogy egy egész embercsoport tegyen meg valamit, amit különben normális körülmények között nem tennének.

SIMON: Mit gondol, milyen összefüggés van a hírnév- és celebkultúra és a szociopata természet között?

STOUT: A nyugati kultúrában, különösen Észak-Amerikában, sok szabály a szociopátiát írja le: általánosan elfogadott a hazugság, hogyha ezzel nyersz, aztán itt van az „előbb én” attitűd, vagy az a hozzáállás, hogy a látszat fontosabb a lényegnél. Mindezek miatt sokkal könnyebb a mi kultúránkban álcázniuk magukat a szociopatáknak.

 

 

SIMON: A szociopata felismerése kapcsán Ön a szánalmat, a részvétet hangsúlyozza.

STOUT: Nem szeretném azt sugallni az embereknek, hogy ne legyenek kedvesek és együttérzők. Ugyanakkor – ahogyan a lojalitás esetében is említettük – nagyon könnyen ki lehet használni azt, aki empatikus, együttérző és hajlamos részvétet érezni azok iránt, akiket baj ért az életben.

SIMON: A szociopaták ügyesen ébresztenek részvétet másokban?

STOUT: Nem is gondolnánk, hogy a szociopata érdekelt abban, hogy részvétet ébresszen valakiben, csakhogy, ha részvétet, sajnálatot érzünk valaki iránt, akkor szinte bármit megteszünk az illetőért. Számára ez olyan, mint egy biankó csekk. Rengetegszer hallottam ilyesmit: „Mindig elérte, hogy nagyon sajnáljam.” Elérik testi betegségekkel, vagy úgy, hogy látszólag folyamatos pénzhiánnyal küzdenek. Bárhogyan is, elég színpadiasan és látványosan csinálják ahhoz, hogy a célszemély együttérzése felébredjen. Ha olyasvalakivel találkozol, aki erősen az együttérzésedre apellál, ugyanakkor időről időre meg is bánt téged, elkezdhetsz töprengeni. Ha valaki a részvétedre játszik, és komolyan megpróbálja kicsikarni belőled, az nem normális.

SIMON: Ön azt is mondja, hogy nem arról van szó, hogy a szociopata ne tudná megérteni a különbséget a jóság és gonoszság között, hanem inkább arról, hogy ez a tudás nem akadályozza meg a viselkedésében. Magyarázza ezt el nekünk, kérem!

STOUT: Egy intelligens szociopata meg tudja tanulni az arra vonatkozó szabályokat, hogy mi a jó és mi a rossz, mit tartanak az emberek helyénvalónak és tévesnek. Csakhogy ez nem jár azzal a bizonyos gátló bűntudattal, a lelkiismeret mardosásával. Általában tudják, hogy mi a helyes és a helytelen, egyszerűen csak nem érdekli őket. Ez is olyasmi, amit ellenünk fordíthatnak: bennünket igenis érdekel. Ilyen értelemben kiszámíthatók vagyunk.

SIMON: Így a szociopata ügyesen olvas az áldozatában, és azt gondolja: jobban ismerlek, mint te saját magad.

STOUT: Igen, és ez furcsamód igaz is lehet. Másfelől viszont lehetetlenség, hiszen személyiségünk nagy részét a legmélyebb érzelmeink teszik ki, és olyasvalaki, aki nem képes átérezni ezeket pozitív értelemben, soha nem fogja igazán megérteni az embertársait.

 

 

SIMON: Azt is állítja, hogy a szociopátia megléte vagy hiánya élesebb különbség, mint a többi mentális zavaré, sőt nagyobb különbséget jelent, mint az egyes rasszok vagy a nemek.

STOUT: Amikor élesebb választóvonalról beszélek, mint a nemek és a rasszok, azt azért teszem, mert a szociopátia annyira elképzelhetetlen. Azt el tudom képzelni, milyen lenne egy másik rasszhoz tartoznom. Vagy milyen lenne férfinak lenni – ezeket meg tudom jelenteni a fejemben és át tudom élni. Skizofrénia? Álmainkban mind skizofrének vagyunk. Depresszió? A legtöbbünk volt már legalább egy picit nyomott és lehangolt, és el tudjuk képzelni. De hogy ne legyen lelkiismeretünk? A lelkiismeret olyan mély és alapvető a legtöbbünkben!

SIMON: Vajon miért van olyan érzésem, hogy sok prédikátor szociopata?

STOUT: [nevet] Nos, ismét csak azt tudom mondani, hogy itt nem állíthatok fel diagnózist senkiről, de azt hiszem, a bevett terminus rájuk a szélhámos. Amikor valaki a televízióban azt hirdeti a sok szűkölködőnek, hogy a mennyországba kerülnek, ha küldenek neki 200 dollárt, az nem kimondottan szociopata, de közel van hozzá.

SIMON: Azt is olvastam a könyvében, hogy a szociopaták áldozatainak nincs igazán hová fordulniuk. Azt írja: „Nem hiszem, hogy a szociopatákat valaha is megbüntetik, vagy valaha is tudatosítani lehet bennük, miféle traumát okoznak másoknak.”

STOUT: Azt hiszem, tudatában lehetnek, csak egyszerűen nem törődnek vele, mert alapvetően manipulatív emberek.

SIMON: Azt mondja, a szociopata érzelmileg öl.

STOUT: A végső manipuláció tulajdonképpen valaki meggyilkolása, a szociopátia pedig pszichológiai értelemben öl – egyfajta lélekgyilkosság zajlik. Azért akarom világossá tenni, hogy valószínűleg soha nem fogsz tudni bosszút állni egy pszichopatán, vagy megjavítani, megváltani őt, mert ez eleve halva született ötlet. Jelenleg annyit mondhatunk: ha valakinek nincs lelkiismerete, nem ismerünk semmilyen módszert arra, hogy belecsöpögtessünk, beleneveljünk egyet – egy egészen aprócska lelkiismeretet sem. Ez nem olyasmi, amit leemelsz a polcról és beülteted valakinek az agyába. Annyira elszomorít, mikor azt mondják nekem: „Azt hiszem, látom benne a lelkiismeret egy parányi szikráját”, vagy „Talán, ha adok neki még egy kis időt”, vagy „Talán, ha egy kicsit még jobban szeretem”, vagy „Ha esetleg elég jó példakép leszek a számára, akkor elsajátít belőle valamit, és megtanulja, hogy legyen lelkiismerete, és törődjön másokkal.”

 

 

SIMON: Nem akarja ezt a szociopata úgy kiforgatni, hogy az áldozat azt érezze, mintha …

STOUT: …mintha megérintette volna őt, mintha közel került volna hozzá? Ez nagyon ravasz dolog. Azt hiszem, épp ez történik, amikor az emberek azt állítják, hogy látnak bizonyos jeleket, amelyek arra utalnak, hogy kezd egyfajta belső hang kialakulni az adott személyben. A lelkiismeretet ugyanis, legalábbis egy ideig, nagyon könnyű megjátszani. És sajnos a szeretetet is – legalábbis átmenetileg.

SIMON: A könyvében az áll, hogy a szociopaták mintegy 75%-a alkoholista, kábítószerhasználó, vagy mindkettő.

STOUT: Igen, ezt mutatják a statisztikák.

SIMON: Mi ennek az oka?

STOUT: Először is, őket nem gátolják olyan képzetek, hogy függőnek lenni rossz, vagy hogy nem helyes illegális drogokat vásárolni. Az ivás és a droghasználat szórakoztató is tud lenni, csillapítja azt a fájdalmas unalmat egy időre. Más dolgok is csökkenthetik, például a rizikóvállalás, de különösen az, ha talál egy kockázatkerülő személyt, akit rávesz, hogy vállaljon kockázatot. Aztán ott van még a sebesség, a szó szoros értelmében, vagyis a gyorshajtás. Nem állítom, hogy mindenki, aki gyorsan vezet, mindenképp szociopata, de bármi, ami izgalomba hoz, mérsékeli az unalomérzetet. Egyszer egy dedikáláson odajött hozzám egy férfi, és elmesélte, hogy olyan embereket tanít, akiket már kétszer elítéltek ittas vezetésért. Azt mondta, az az érzése, szinte mindegyikük olyan, amilyennek én a szociopatákat leírtam. Ez nem is tűnik képtelenségnek. Hiszen gyakran beszélünk arról, hogyan képes valaki részegen másodszor is a volán mögé ülni. Nos, képes lennél rá, ha magasról tennél rá, hogy mi történik.

SIMON: Ön azt írja, úgy tűnik, hogy a szociopaták agyában az agykéreg másképp működik.

STOUT: A szociopátia biológiai alapjairól elmondhatjuk, hogy mintegy 50%-ban örökölhetők, ami ijesztőbbnek hangzik, mint amilyen, hiszen a legtöbb személyiségjegy, amit a pszichológusok tesztelnek és tanulmányoznak, szintén körülbelül 50%-ban örökölhető. Például az intro-, illetve extraverzió is mintegy 50%-ban örökletes, ami azt jelenti, hogy valamiképpen a szociopátia is testi, szervi dolog. Akik mágnesesrezonancia-vizsgálatokat végeznek – képet alkotnak az agyról – úgy találták, hogy a szociopaták agya gyökeresen másként reagál az emocionális kifejezésekre mint a szeretet, a gyűlölet, a harag, az anya, a halál és bármi, ami érzelmi reakciót vált ki. Nem érzelmi kifejezés a lámpa, az utca, a haj, a szőnyeg, ilyesmik. Ha most hirtelen elektródákat csatolnék Önre, és szavakat sorolnék, amelyek közül egyesek emocionálisak, mások pedig semlegesek lennének, azt látnánk, hogy nagyobb tüskék rajzolódnak ki az emocionális szavak hallatán. Nagyon érzelmes lények vagyunk. A szociopaták viszont éppen úgy hallgatják az érzelmi szavakat, mint a lámpa vagy a könyv szót – náluk nincs neurológiai különbség.

SIMON: Érzi ezt valaha is a szociopata? A könyvében azt állítja, hogy végső soron ösztönösen sejtik, hogy valami nem stimmel…

STOUT: … hogy valami hibás? Nos, a szociopata számára mindez intellektuális érdekesség, és azt gondolja: „Tudom, hogy bennem nincs meg ez a valami, ami miatt mások igazat mondanak, vagy nem manipulálnak és bántanak embereket. Világos, hogy belőlem hiányzik, míg másokban megvan.” De rendszerint épp ezért le is néznek bennünket – hiszen mi rászedhetők vagyunk. Gyengék vagyunk. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy szerinte ő az egyetlen őszinte ember, mert bevallja, hogy nincs lelkiismerete, míg mások nyilvánvalóan csak megjátsszák, hogy van nekik.

SIMON: Gyakran úgy gondolom, hogy a mi kultúránk reménytelen. Hogy a látszat és a hírnév mozgatja. 

 

 

STOUT: Tudja, a legtöbb embernek, aki normális, alapvetően szüksége van másokra. Még az irigyeknek és kapzsiknak is – hacsak nem szociopaták. Talán meggondolatlanok és boldogtalanok és helytelen dolgokat tesznek és így tovább, de általában, ha elég mélyre nézünk, azt látjuk, hogy ezek az emberek igenis foglalkoznak másokkal, és azzal is, mások mit gondolnak róluk. Ennek a szükségletnek a szélsőséges megnyilvánulása a hírnévre áhítozás. Ők – még a hírességek is – nagyon is törődnek azzal, hogy a hozzájuk közel állók mit gondolnak. A szociopata viszont rendszerint csöppet sem törődik vele. Gyakran teszik fel nekem a kérdést: „Nem tartasz attól, hogy megijeszted az embereket? Nem félsz attól, hogy az emberekben rossz érzéseket keltesz az emberi faj iránt?” Épp ellenkezőleg gondolom. Valami, amit értesz és fel tudsz ismerni, kevésbé félelmetes, mint az, ami nem világos és nem fogsz fel. Annak a megértése, hogy léteznek emberek, akik képesek lelkiismeret nélkül cselekedni anélkül, hogy másokra tekintettel lennének, sok mindent megmagyaráz. Az emberek azt kérdezik: „Mégis mi késztet arra egy normális embert, hogy kínozza a saját gyerekét?” Nos a válaszom: semmi sem sarkall egy normális embert arra, hogy gyötörje a gyerekét. Ami miatt mégis találkozunk a jelenséggel, az az, hogy vannak emberek, akik nem törődnek másokkal és nem szeretnek – még a gyereküket sem. Félelmetes gondolat, de még mindig kevésbé ijesztő, mint azt feltételezni, hogy mindannyian képesek lennénk ilyesmire.

SIMON: A mi kultúránkban az etika és a jellem néha idejétmúltnak tűnik.

STOUT: Azt hiszem, ez változóban van, kismértékben legalábbis. Az emberek egy része kezdi felismerni, hogy a jellem rendkívül fontos, és nem lehet például bulvárhírekkel mérni. A jellem létfontosságú egy vezetőnek ahhoz, hogy etikus irányító legyen, és ezt vagy előrevesszük a fontossági listánkon, vagy továbbra is ugyanazt kapjuk, mint eddig.

Kate Simon interjúja dr. Martha Stouttal

Forrás: Interviewmagazine.com

 

Ajánlott könyv: