Tanulj a nehézségekből és a kudarcokból

Edison tízezerszer elbukott, mire tökéletesítette a villanykörtét. Ám végül örökre megváltoztatta a világot.

Ez egyáltalán nem túlzás, vagy Edison lebecsmérlése. Felfedezésével ugyanis Thomas A. Edison megváltoztatta az egész világot, és szó szerint fényt hozott a világ összes nappalijába, utcasarkára, iskolájába és irodájába. Bár úgy tűnik, hogy számtalanszor kudarcot vallott, mire sikerült megalkotnia a villanykörtét, ő valójában így tekintett minderre:

„Nem buktam el tízezerszer – csak találtam tízezer olyan variációt, ami nem működik.”

 

Határozott célra és pozitív hozzáállásra van szükség ahhoz, hogy folytassuk az utunkat és folyamatosan az irányításunk alatt tartsuk a helyzetet ahelyett, hogy hagynánk, hogy a külső körülmények vegyék át az irányítást felettünk.

 

A határozott cél az, ami a helyes úton tart minket akkor is, amikor egyre nehezebben lehet haladni. A pozitív hozzáállás segít abban, hogy a kudarcokra mint szükséges lépésekre tekints, amelyeket annak az érdekében tettél meg, hogy eljuss oda, ahová szeretnél. Sokan vannak, akik már az első nehézség alkalmával meghátrálnak. De ne feledd: az átmeneti vereség nem egyenlő a végleges bukással. Az Outwitting the Devil című könyvében Napoleon Hill így ír:

 

„A kudarc az ember által előidézett körülmény, ami nem válik valóssá addig, míg az ember véglegesnek nem tekinti azt.”

 

2016 elején olyan helyzetben voltam, amelyet a legtöbben vereségként könyvelnének el. Nem volt pénzem, nem volt munkám, de még tervem és ötletem se arra, hogyan tovább. Több mint tíz éven át éltem a gazdagok életét, amelynek akkor, különféle okokból kifolyólag vége szakadt. Hirtelen ott voltam pénz nélkül. Egy törött karfájú székben ültem, amit ingyen szereztem az utcáról, nem messze a lakástól, ahol éltem. Inspiráció után kutattam az interneten. Ekkor jött velem szembe egy videó Napoleon Hillről és a híres könyvéről. Olyannyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy az utolsó forintjaimat beáldozva megrendeltem. A fekete, bőrszerű borítójú kiadvány másnap már ott volt az asztalomon. Az arany betűkkel írt cím csak úgy ragyogott: Gondolkodj és gazdagodj. Kinyitottam a kötetet, és a következő mondatot pillantottam meg:

 

„Minden viszontagság, kudarc és fájdalom magában hordja valamilyen vele egyenértékű jótétemény csíráját.”

 

Onnantól kezdve egy percre se felejtettem el ezt a könyvet, ahogyan Napoleon Hill többi leckéjét sem, mivel megváltoztatta az életemet jó irányba. Bölcsességet és olyan meglátásokat kínált, amelyekről nem is tudtam saját „vereségem” előtt, és nagy valószínűséggel sosem fedezem fel Napoleon Hillt és tanulságos tanításait, ha nem keresek inspirációt és iránymutatást ez idő alatt.

Egy kihívásokkal teli időszakot élünk. Az egész világnak olyan körülményekkel kell szembenéznie, amelyről fogalmunk sincs, hogy miképpen vonhatnánk ellenőrzésünk alá. A nyugati civilizáció megállt. Leblokkoltunk. Ahogyan ezeket a szavakat írom, épp azt látom, ahogyan London szívében beadják az első védőoltást. A nővérek és az orvosok tapsolnak. A kép közepén egy 90 éves nő van, tűvel a karjában. A maszk mögül is látszik, hogy mosolyog. Erősebb, mint gondolja magáról. Az emberiség mindig is képes volt felülemelkedni az arculütéseken, szinte a tudta nélkül. A csapások meglátásokkal és leckékkel szolgálnak és szebb jövőbe visznek. Napoleon Hill azt tanítja, hogy a nehézségek lehetőséget teremtenek arra, hogy megtörjék a berögzült reakcióinkat, és helyettük új szokásokat vehetünk fel. Ne hagyd, hogy a megpróbáltatások és a vereség meggátoljon abban, hogy fényt gyújts saját és a körülötted lévők világában.

írta: Frits de Roo

 

 

Tanulj a nehézségekből és a kudarcokból

Megtörtént a lehetetlen. Első magazinomat, a Napoleon Hill’s Golden Rule Magazine-t (Napoleon Hill Aranyszabályai) egyik napról a másikra elvették tőlem, sőt, egyenesen ellenem fordították azt, amit felépítettem. Szerencsére csak ideiglenesen.

Cserbenhagytak. Csalódást okoztak. Ismét. Ennek hatására én sem voltam jó véleménnyel az emberekről. Vad arcul csapásként ért, amikor rádöbbentem, hogy talán nem is volt igaz, amit az Aranyszabályokban írtam, amit emberek ezreinek prédikáltam, és amelyért minden tőlem telhetőt megtettem.

Próbára tettek.

Vajon mi lesz ennek a vége? Lehetséges, hogy az elveim hamisnak bizonyulnak, és kiderül róluk, hogy nem mások, mint csapdák? Talán a tudatlanokra leselkednek, vagy kivételes tanulsággal szolgálnak számomra, amely által képes leszek megalapozni ezeknek a teóriáknak az igazságát, és amelyek kitartanak az életem egész hátralévő részében, vagy akár az örökkévalóságig?

Ilyen kérdések zakatoltak a fejemben.

Nem válaszoltam meg ezeket egyhamar, mivel nem tudtam a feleletet. Annyira le voltam taglózva, hogy levegő után kapkodva meg kellett állnom egy időre. Arról szónokoltam, hogy aki ellopja mások ötleteit, terveit vagy javait, az úgysem tud belőlük boldogulni. Végül meg kellett tapasztalnom, hogy mindaz, amiről valaha írtam és beszéltem, az hazugság, ugyanis azok az emberek, akik lenyúlták a legfőbb szellemi termékemet, azok nemcsak, hogy elboldogultak vele, hanem felhasználták ellenem, és meggátoltak abban, hogy a terveimet az emberi faj érdekében és annak szolgálatába állítva megvalósítsam.

Több hónap sem volt elég, hogy visszarázódjak a régi kerékvágásba. Lemondattak, a magazint elvették tőlem. A barátaim is úgy néztek rám, mintha én lennék a megbukott Oroszlánszívű Richárd. Voltak, akik azt mondták, hogy erősebb és nagyobb leszek ezek után. Mások azt mondták, hogy szerintük már túl vagyok rajta. Mindenkinek megvolt a maga véleménye, de én továbbra is csak csodálkoztam, és úgy éreztem magamat, mint egy igazi rémálomban, amelyben még az ujjadat sem tudod megmozdítani, és bár fel akarsz ébredni belőle, mégsem tudsz.

Szó szerint olyan volt az egész, mint egy éberen átélt rémálom, amely a markában tartott, és amelyből nem volt menekvés. A bátorságom tovatűnt. Az emberekbe vetett bizalmam és az irántuk érzett szeretetem gyengülni kezdett. Lassan, de biztosan elkezdtem megváltoztatni a véleményemet a legszentebb és a legfőbb ideáljaimról, amelyeket oly sok év alatt építettem fel. Egy hét egy örökkévalóságnak tűnt. A napok is ólomlábakon cammogtak.

Aztán egy nap elkezdett kitisztulni az ég.

A felhők elkezdtek oszlani. Igen, az idő valóban kiválóan gyógyítja a sebeket, szinte mindenre gyógyír: a betegségekre és tudatlanságra is. És valljuk be, gyakran mindkét dolog egyszerre igaz ránk.

 

 

Életem hetedik és egyben legnagyobb bukásának idején olyan szegény voltam, mint még korábban sosem. Egy remekül berendezett házból szinte egyik napról a másikra egy egyszobás apartmanba kellett átköltöznöm. Mindez akkor jött, amikor már kezdtem úgy érezni, hogy megtaláltam a szivárvány tövében lévő arannyal teli fazekat (az ír mondák szerint egy fazék arany van elrejtve a szivárvány végén, jelentése: amikor a lehetetlen valóra válik, megüti valaki a főnyereményt – a ford.). Akkor hirtelen jött ez a mély és csúnya seb, amely a szívemet érte. A próbatétel ideje volt ez, amelynek során a szegénység porában térdeltem, és saját ostobaságaim morzsáit csipegettem a földről. Amikor már ott tartottam, hogy feladom, akkor a sötét felhők hirtelen elkezdtek feloszlani, és amilyen gyorsan jöttek, úgy el is mentek.

Életem legnagyobb kihívásával találtam szemben magamat. Talán senkit nem tettek ennyire próbára, mint engem – legalábbis abban a helyzetben így éreztem.

Egy nap a postás kihozta a leveleket. Miközben kimentem értük, láttam, ahogyan a pislákoló fényű Nap lemegy a nyugati horizonton. Szimbolikus jelentéssel bírt mindez számomra, mert úgy éreztem, hogy a reménysugaraim is így kerülnek látóhatáron kívülre. Amikor elkezdtem felbontani a legfelső levelet, a földre esett egy letéti jegy, méghozzá írással felfelé. Láttam, hogy 25 ezer dollár van ráírva. Szinte lemerevedve álltam, a szemeim arra az apró papírdarabra szegeződtek, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon mindez igaz-e, vagy csak álmodom. Lehajoltam, hogy felvegyem, majd elolvastam a kísérőlevelet.

A pénz az enyém volt! Felvehetem a bankból, amikor csak akarom. Csupán két aprócska feltétele volt az egésznek. Méghozzá az, hogy elkötelezem magamat amellett, hogy ezeknek az embereknek az érdekeit a többiek elé helyezem, és hátat fordítok mindannak, amiről eddig prédikáltam.

Eljött a próbatétel pillanata! Elfogadjam a pénzt, amely elég lenne arra, hogy saját magam ki tudjam adni a magazinomat, vagy utasítsam vissza és bírjam még ki egy kicsit? Ezek voltak az első kérdések, amelyek szöget ütöttek a fejembe.

 

 

Aztán meghallottam a szívem legmélyéről érkező hívó szót. Ez alkalommal meglehetősen egyértelmű volt az üzenet. Az egész testem lüktetett. Ez a hang annyira egyértelmű parancsot adott nekem, amelyet még sosem tapasztaltam tudatos szinten, és eddig ismeretlen kémiai változásokat is okozott az agyamban. Pozitív, egyszersmind meghökkentő volt ez az utasítás, amit nem lehetett félreértelmezni.

A jutalom ígérete nélkül az üzenet egyértelműen az volt, hogy ne fogadjam el a 25 ezer dollárt. Hezitáltam. De a hang továbbra is ott zakatolt a fejemben. A lábam a földbe gyökerezett. Nem tudtam megmozdulni se. Aztán döntöttem, méghozzá úgy, hogy követem a hangot, a tanácsot, mivel az olyan erőteljes volt, hogy csak egy bolond lenne képes figyelmen kívül hagyni.

Amint erre az elhatározásra jutottam, felnéztem, és a szürkületben megláttam a szivárványt.  Végre láttam, bár semmiféle arannyal teli fazék nem volt a tövében, azt ugyanis épp készültem visszaküldeni. Ekkor jöttem rá, hogy a világon sokkal értékesebb dolgok is vannak, mint az arany, azaz ebben az esetben a pénz. A hangot nem a fülemmel hallottam, hanem a szívemben éreztem.

Így szólt: „Az árnyak között rejtőzve Isten a kudarcok idején is veled van.”

Ez a gondolat diadalmaskodott az „arany” felett. Innentől fogva szorosabb kapcsolatba kerültem az univerzumunkat átható „láthatatlan erővel”, és újfent eltökéltem, hogy emberek millióinak szívében fogom elültetni az aranyszabály magvait. Azokban a fáradt utazókban, akik még keresik a maguk szivárványát.

A Napoleon Hill Magazin 1921 júliusi számában a titkárnőm meséli el az egyik leggyökeresebb változást hozó eseményt, ami azután történt, hogy úgy döntöttem, nem fogadok el olyan pénzt, amelynek az a célja, hogy bárki beleszóljon abba, hogy mit írhatok, és mit nem. Ez az eset csak egy azok közül, amelyek kellő bizonyítékul szolgálnak, és mindenkit – akinek a helyén van az esze – meggyőznek arról, hogy az aranyszabály, a kiegyenlítődés törvénye igenis működik, és igaz a mondás, mely szerint „ki mint vet, úgy arat”.

Megszereztem az összes tőkét – amely ahhoz kellett, hogy tovább tudjam vinni a magazint, amikor a bevételei nem voltak elegendők a kiadáshoz –, de ami ennél is fontosabb, a kiadvány olyan fejlődésen ment keresztül, ami eddig ismeretlen volt hasonló folyóiratok esetében. Az olvasók és a közvélemény ráérzett a munkánkra, így egyre jobb eredményeket tudtunk elérni, működésbe lépett a növekvő hozam törvénye is.

Hadd foglaljam össze, hogy milyen fontos leckéket tanultam a szivárvány végénél lévő aranyfazék keresése közben. Nem fogok az összesről beszélni, csak a legfontosabbakról. Sok mindent a fantáziádra hagyok, ahelyett, hogy mindent részletesen elmesélnék.

A szivárvány végének keresése során az első és a legfontosabb lecke az volt, hogy mindenben megtaláltam Istent: az összes konkrét, érthető és jóleső megnyilvánulásban. Ez már önmagában is elég lett volna, akkor is, ha ezen kívül nem találok semmi mást. Egész életemben kissé bizonytalanul álltam ahhoz a bizonyos „láthatatlan kézhez”, amely az Univerzum ügyeit irányítja, de az a hét fordulópont, amely elé az élet állított, végül egy kielégítő válaszhoz, következtetéshez vezetett el. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy a konklúzió helyes-e vagy téves, a lényeg az, hogy számomra kielégítő.

 

 

Íme, a legfontosabb leckék, amelyeket megtanultam:

Rájöttem, hogy akiket az ellenségünknek vélünk, valójában a barátaink. Annak fényében, ami történt, nem mennék vissza az időben, és semmit sem csinálnék másképp, még a legnagyobb megpróbáltatással járó eseményeket sem tenném semmissé, mivel azoknak is megvolt a maguk hozadéka. Mindegyik az aranyszabály helyességét, valamint a kiegyenlítődés törvényét bizonyította, amelynek tükrében jócselekedeteinkért jutalmat, ostobaságainkért pedig büntetést kapunk.

Felismertem, hogy az idő azoknak a barátja, akik gondolataikat és cselekedeteiket az igazságra alapozzák. Azoknak viszont a halálos ellensége, akik nem így tesznek. A büntetés – ahogyan a jutalom is – néha igen lassan érkezik meg, de előbb-utóbb mindenképp sor kerül rájuk.

Arra is rájöttem, hogy csak azt az arannyal teli fazekat érdemes keresni, amely olyasfajta elégedettséggel van tele, amely abból születik, hogy tudjuk, hogy erőfeszítéseink boldogságot hoznak a többi ember számára.

Láttam, ahogyan elesnek azok, akik igazságtalanul bántak velem. Láttam, ahogyan a kudarc mély mocsarába süllyednek, mélyebbre, mint ahová engem kívántak. A bankár, akiről beszéltem, elszegényedett; azoknak az élete, akik ellopták a Betsy Ross Candy Company-nél lévő részesedésemet, és megpróbálták tönkretenni a hírnevemet, totális csőddé váltak, egyikőjük elítéltként az egyik szövetségi börtönben ül.

A férfi, aki százezer dollárt csalt ki tőlem, és akit gazdaggá és befolyásossá tettem, szintén elszegényedett, sőt, nélkülözővé vált. Az összes fordulóponton, amely végül elvezetett a szivárvány tövéhez, ott voltak azok a megingathatatlan bizonyítékok, amelyek alátámasztották az aranyszabály filozófiáját, amelyet jól megszervezett együttes erőfeszítés által emberek százezreinek terjeszthetek ismét.

Végül arra is rájöttem, hogy hallgatni kell azokra a hangokra, amelyek iránymutatást adnak akkor, amikor az ember válaszúthoz érkezik és kétségek közt őrlődve hezitál. Megtanultam hozzáférni ahhoz – az eddig ismeretlen – forráshoz, ahonnan a sugalmazások érkeznek akkor, amikor tudni szeretném, hogy melyik irányba induljak el és mit tegyek. Ezek az üzenetek sosem vezettek még rossz irányba. Miközben írásom végére érek, felpillantok a dolgozószobám falára, ahol olyan nagyszerű emberek portréit látom, akik olyan életet éltek, amelyet magam is igyekszem példaként követni. Köztük van a halhatatlan Lincoln elnök, akinek markáns vonásai és gondterhelt arckifejezése mögött látom a mosolyt, és akinek az ajkait nézve szinte hallom azokat a mágikus szavakat: „Légy mindenkivel jóindulatú, rosszindulatú viszont senkivel.” Mélyen a szívemben hallom azt a titokzatos hangot, amely ismét megszólal, amikor lezárom ezeket a sorokat azzal az üzenettel, amely a legmélyebbre hatolt a tudatomban: „Az árnyak között rejtőzve Isten a kudarcok idején is veled van.”

Forrás: Napoleon Hill Foundation

 

Ajánlott könyvek: