Törj ki a társfüggőségből – Kezdj szerelmi viszonyt önmagaddal!

„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Az a baj sok társfüggővel, hogy követi ezt a keresztényi intést. Ennél is rosszabb, hogy sokan közülünk nem is tudják elképzelni, hogy úgy szeressenek, vagy úgy bánjanak másokkal, ahogyan mi bánunk magunkkal. Nem is mernénk, mások meg nem is engednék ezt meg nekünk.

A legtöbb társfüggő kóros önbizalomhiányban szenved. Bizonytalan, mégis végtelenül nyomasztó érzés ez. Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, nem szeretjük magunkat, egyáltalán, meg sem fordul ez a lehetőség a fejünkben. Sokak számára az önbizalomhiány egyenesen szépítő fogalmazás. Nem elég, hogy nem szeretjük, egyenesen gyűlöljük magunkat.

Már a fizimiskánk sem tetszik. Ki nem állhatjuk a megjelenésünket. Butának, kétbalkezesnek, tehetségtelennek tartjuk magunkat, s ezt sok esetben azzal tetézzük, hogy úgy gondoljuk, minket nem lehet szeretni. Még a gondolatainkat és az érzéseinket is helytelennek és elhibázottnak véljük. Különben is, mit számítanak. Úgy hisszük, nem vagyunk fontosak. Meggyőződésünk, hogy a szükségleteink sem fontosak, társunk vágyait és terveit pedig egyenesen szégyelljük. Kisebbségi érzések gyötörnek minket, nem csupán alábbvalók vagyunk másoknál, de haszontalan semmirekellők is. Soha nem éreztük jól magunkat a bőrünkben. Nem rózsaszín szemüvegen keresztül, de barna piszokrétegen át nézzük a világot.

Meglehet, megtanultuk elrejteni érzelmeinket azzal, hogy elegánsan öltözünk, jó a frizuránk, szép a lakásunk és elfogadható az állásunk. Van mivel dicsekednünk, e külsőségek alatt azonban sötét kínzókamra rejtőzik; titokban itt sanyargatjuk magunkat. Néha ország-világ szeme láttára megbüntetjük magunkat, például lealacsonyító dolgokat adunk mások tudtára. Ilyenkor szinte felszólítjuk őket, hogy segítsenek megvetni önmagunkat. Ilyen eset, amikor a vallási szokások segítségével csiholunk ki magunkból bűntudatot, vagy amikor hagyjuk, hogy bántsanak minket. A legjobban azonban némán rágódunk.

Szüntelenül ostorozzuk magunkat, egy sereg „kellenével” terheljük meg a lelkiismeretünket, s szinte bűzlünk a bűntudattól. Ne keverjük ezt össze az őszinte lelkiismerettel, amely változtatásra ösztönöz, s ráébreszt minket önmagunkra, a világra és a bennünk élő magasabb erőkre. Ehelyett folyvást lehetetlen helyzetekbe keveredünk, amelyekben egyetlen választásunk marad: szégyenkezni. Gondolunk valamire, aztán meggondoljuk magunkat. Átélünk egy érzést, később azonban úgy véljük, nem lett volna szabad. Ezeket a helyzeteket nem lehet helyrehozni, jóvátenni, mert nem is vagyunk hibásak. Megbüntettük magunkat, hogy megkapjuk a szokásos szorongás-, elfojtás- és bosszússágadagunkat. Csapdát állítunk önmagunknak.

Az én kedvenc önkínzási formám olyan dilemma, amikor két dolog között kell választanom. Abban a percben ugyanis, hogy meghoztam a döntésemet, máris eszembe jut, hogy a másik választás lett volna a helyes. Amikor azonban váltok, megint csak fordítva gondolom, és így tovább. Másik kedvencem, amikor megfésülködöm, kisminkelem magam, a tükörbe nézek, és így szólok: „Fúj, ezt nem kellett volna.”

Némelyikünk úgy hiszi, akkorát tévedett, hogy nem is számíthat megbocsátásra. Megint mások egész életüket egyetlen nagy tévedésnek gondolják. Minden, amit teszünk, merő tévedés. Olyan is van, aki ugyan azt hiszi magáról, hogy semmit sem tud jól elvégezni, egyszersmind azonban a tökéletesség rabja is, és ezt el is várja magától. Egyszóval lehetetlen helyzetekbe sodorjuk magunkat, és csodálkozunk, hogy nem tudunk kimászni belőlük.

Végezetül azzal adjuk meg magunknak a kegyelemdöfést, hogy szégyenbe hozzuk magunkat. Nem tetszenek saját tetteink, de mi sem tetszünk magunknak. Alapvetően úgy érezzük, hogy nem ütjük meg a mércét. Titokzatos okokból Isten életképtelennek alkotott minket. A társfüggőségben – ahogyan az élet más területein is – minden összefügg mindennel, és egyik dolog elvezet a másikhoz. Szóba sem jöhet, hogy valaha is mi lehetnénk az elsők. Nemegyszer azt képzeljük, akkor érdemeljük csak meg, hogy levegőt vegyünk, ha gondot viselünk másokra, ezért soha nem mondunk nemet. A hozzánk hasonló jelentéktelen figurának ki kell tennie magáért, hogy észrevegyék. Akinek van sütnivalója, az nem élvezheti a társaságunkat. Úgy érezzük, valamiféle többletet várnak el tőlünk az emberek, ha a barátságukra pályázunk. Közismert tüskésségünk abból adódik, hogy mi, társfüggők, egyrészt úgy érezzük, felette állunk mindenkinek, másrészt olyan kicsiny az önbecsülésünk, hogy bármely vélt támadástól megsemmisülünk. Annyira alulértékeljük magunkat, és annyira vágyunk atökéletességre, annyira félünk a megszégyenüléstől, hogy a legcsekélyebb kritikát sem tűrjük el. Részben azért is vagyunk kekeckedők, azért bírálgatunk folyton másokat, mert önmagunkkal is ugyanezt műveljük.

Elhiszem Earnie Larsennek és a többi szaktekintélynek, hogy kisebbségi érzésünk és önutálatunk kapcsolatban áll a társfüggőség megannyi jellemzőjével: a mártírkodással, az önsanyargatással, a munkamániával, az örömtelenséggel, a habozással, nagy rakás bűntudattal és bizonytalansággal, a meghittség és az elkötelezettség kerülésével, kártékony kapcsolatok kezdeményezésével és fenntartásával, továbbá a hozzánk illő partnerek elhessegetésével.

Ráadásul az önkínzás számtalan eszközét ismerjük, ilyen a nagyevés, szükségleteink elhanyagolása, magunk szüntelen összemérése másokkal, versengési vágy, megszállottság, rágódás fájdalmas emlékeken vagy a jövőben bekövetkező szenvedés elképzelése. Mi lesz, ha újra inni kezd? – gondoljuk. Mi történik, ha viszonyt folytat? Mi lesz, ha tornádó söpri el a házunkat? Ez a „mi lesz, ha” magatartás mindig jókora adag félelmet gerjeszt. Halálra rémítjük magunkat, aztán csodálkozunk, miért is ijedeztünk oktalanságokért.

Nem, nem szeretjük magunkat, és nem hagyjuk, hogy bármi jóban részesüljünk. Nem érdemeljük meg.

Társfüggőként furán ellentmondásos viszonyba kerülünk önmagunkkal. Van, aki gyermekkorából hozta magával ezt az önutálatot, feltehetően egy alkoholista szülő közreműködésével. Olyan is akad, aki úgy dupláz rá italozó szüleire, hogy alkoholistával házasodik össze. Az ilyen szerencsétlen amúgy is törékeny önbizalommal lépett a felnőtt kapcsolatokba, amelyek rövidesen önbecsülése maradékát is porrá zúzzák. A kisebbség lelkileg épen lépett ki a felnőtt életbe, s nem is volt addig semmi baja, amíg össze nem találkozott azzal, aki megtanította gyűlölni önmagát. Az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség mind a betegek, mind a társfüggők önértékelését lerombolja. Ne feledjük, ezek a kóros állapotok önpusztítók. Sokan közülünk nem is tudtak kisebbségi érzéseikről és önutálatukról, mert az alkoholistákkal vagy az életükben szereplő félőrültekkel összemérve nincs bennük semmi kivetnivaló. Csakhogy a kisebbségi érzés bármikor belénk költözhet, ha engedjük.

Valójában mindegy, mikor kezdjük el az öngyötrést, a lényeg, hogy MOST RÖGTÖN hagyjuk abba, és gondolatban öleljük meg magunkat.

Minden rendben van velünk. Úgy vagyunk jól, ahogyan vagyunk. A gondolatainkban sincs hiba. Jó időben vagyunk, jó helyen. Semmi bajunk.

Alapjában véve, persze. Ha hibáztunk, hát istenem, a legjobb tudásunk szerint cselekedtünk.

Még a társfüggőségünk velejárói – irányító hajlamunk, mentőangyal-akcióink és a velük összefüggő személyiségtorzulások – is rendben vannak. Olyanok vagyunk, amilyennek a Teremtő szánt minket. Eddig számos gondról és kérdésről beszéltem, amelyeken változtatni kellene; olyan célkitűzések ezek, amelyekkel jobbá tehetjük az életünket. Minden rendben van azzal, amilyenek e pillanatban vagyunk. A társfüggők valójában kedves, nagylelkű, jószívű és gondoskodó emberek. Egyszerűen csak megengedtük magunknak, hogy behúzzanak a csőbe, hogy bántsanak minket, most azonban megtanuljuk, hogyan vessünk véget mindennek. A gondjaink nem azonosak velünk. Ha van egyáltalán visszataszító személyiségvonásunk, akkor az az önutálatunk és az önostorozásunk. Ez egyszerűen nem tűrhető és nem fogadható el tovább. Hagyjuk hát abba önmagunk hibáztatását azért is, mert ostorozzuk magunkat. Ez a rossz szokásunk sem égbekiáltó hiba, mindamellett le kell szoknunk róla.

Szeressük és babusgassuk magunkat. Fogadjuk el csodálatos énünket, annak minden hibájával, bolondságával, erősségével és gyengeségével, gondolataival és érzéseivel egyetemben.

Ez az, amire mindent építhetünk. Ilyenek vagyunk, ilyennek alkotott minket a Teremtő. Éspedig nem tévedésből. Mi vagyunk a legnagyobb csoda, ami megeshet velünk. Higgyenek nekem, és menten könnyebb lesz az életük.

Az egyetlen különbség a társfüggők és a többiek között, hogy az utóbbiak nem gyötrik szüntelenül magukat. Végül is mindenki hasonlókat gondol és érez, egy anyagból gyúrtak minket, embereket. Néha tévedünk, néha nem. Ne bántsuk hát magunkat.

Nem vagyunk másodrangú állampolgárok. Nem járja, hogy másodkézből vett életet éljünk! És nem járja, hogy a második legjobb jusson nekünk a párkapcsolatokban! Igenis szerethetők vagyunk, érdemes minket közelebbről is megismerni. Akik szeretnek és kedvelnek minket, nem botorságból teszik. Jogunk van a boldogsághoz. Megérdemeljük a jót.

A szépeket és okosakat ugyanolyan fából faragták, mint minket. Az egyedüli különbség az, hogy ők hagyják érvényre jutni és csillogni előnyös tulajdonságaikat. Azok, akik sziporkázóan szellemesek, ugyanolyanok, mint mi. Ők azonban rendben vannak magukkal. Azok sem másmilyenek, akik verhetetlenül magabiztosnak és lazának látszanak. Csak éppen amikor átverekedték magukat a félelmetes helyzeteken, azt mondták maguknak, hogy meg tudják csinálni. A sikeresek is csak emberek. Abban különböznek tőlünk, hogy ők szüntelenül előrenéztek, fejlesztették adottságaikat és képességeiket, s célokat tűztek maguk elé. Ugyanolyanok vagyunk, mint a tévé sztárjai vagy a filmcsillagok; napjaink hősei és bálványai. Többé-kevésbé valamennyien hozott anyagból dolgozunk: halandó mivoltunkból. A különbség az, hogy miként érzünk önmagunk iránt.

Jók vagyunk. Igen, elég jók. Megérdemeljük az életet.

Szorongásaink és félelmeink zöme, gondolom én, abból fakad, hogy folyvást azt mondjuk magunknak, hogy nem vagyunk elég erősek szembenézni az élet helyzeteivel. Nathaniel Branden „az életképtelenség titkos érzésének” nevezi ezt a nyomasztó lelkiállapotot. Én most azt mondom, igenis életképesek vagyunk. Csak nyugalom. Bárhová menjünk is, és bármi legyen is a dolgunk, alkalmasak vagyunk rá. Jól fogunk teljesíteni. Higgyük el! Minden rendben van azzal, hogy azok vagyunk, akik. Ki mások is lehetnénk? Egyszerűen végezzük jól, amit ránk bíztak. Mi mást tehetnénk? Néha persze nem vagyunk csúcsformában, de ezzel sincsen semmi baj. Lesznek talán ilyen-olyan érzéseink, gondolataink és sebeink, ahogy átevezünk az életen, ez azonban mindenkivel így van. Ne mondjuk hát folyton, hogy mások vagyunk, mint a többiek.

Legyünk jók magunkhoz! Legyünk megértők és kedvesek! Hogyan várhatjuk el magunktól az önállóságot, ha gyűlöljük és utáljuk magunkat?

Szüntessük meg belső ellentmondásainkat! Ne hibáztassuk magunkat, de ne is vegyük magunkra az áldozat szerepét! A pokolba a bűntudattal! A szégyen és a bűntudat hosszú távon csak ártanak, csupán pillanatnyi hasznuk van: annak jelzése, hogy áthágtunk valamiféle erkölcsi törvényt. Félre tehát velük! Félre a sok „kellenével”. Vegyük észre az önkínzás eme pillanatait, s tegyünk meg mindent, hogy pozitív üzeneteket közvetítsünk önmagunk felé. Ha meg kell tennünk valamit, hát tegyük meg. Ha azonban csak önmagunkat gyötörjük, hagyjuk abba. Meglátjuk, menten könnyebb lesz. Nevessük ki magunkat; mondjuk magunkban, hogy minket aztán nem lehet átrázni, öleljük meg magunkat, majd pedig intézzük tovább ügyes-bajos dolgainkat tetszésünk szerint. Akit valódi bűntudat mardos, nézzen szembe vele. Isten mindenkinek megbocsát. Látja, hogy a legjobb tudásunk szerint cselekedtünk, még ha rosszul sült is el a dolog. Ne bűntudatunkkal bizonygassuk Isten nek vagy bármely földi halandónak a szeretetünket. Meg kell bocsátanunk önmagunknak. Végezzük el a tizenkét lépéses program negyedik és ötödik lépését (lásd az erről szóló fejezetet); beszélgessünk el egy lelkipásztorral; beszélgessünk Istennel; tegyük jóvá tévedéseinket, és ezzel vége.

Ne szégyenkezzünk többé! A szégyen a bűntudathoz hasonlóan nem szolgál távlati célokat. Ha az emberek közvetlenül vagy közvetetten azt adják tudtunkra, hogy szégyellnünk kellene magunkat, ne higgyünk nekik. Az önutálat és a szégyen csak pillanatnyilag használ. Nevezzenek meg egyetlen olyan helyzetet, amelyen javított a tartós bűntudat vagy szégyen! Nevezzenek meg egyetlen olyan alkalmat, amikor megoldottak valamit! E két lelkiállapot az esetek többségében annyira igénybe vesz minket, hogy alultejesítünk. A bűntudat mindent, de mindent megnehezít.

Becsülnünk kell önmagunkat, s olyan döntéseket hoznunk, amelyek növelik önbizalmunkat.

„Valahányszor értékes emberként és nem utolsó nyomorultként állunk a világ elé, megkönnyítjük a dolgunkat a következő alkalomra” – tanácsolja Toby Rice Drews a Getting Them Sober című könyvében.

Lehetünk akár kedvesek, szeretetteljesek, figyelmesek magunkhoz, bánhatunk így érzéseinkkel, gondolatainkkal, szükségleteinkkel, kívánságainkkal és vágyainkkal; egyszóval mindennel, ami mi magunk vagyunk. Kezdjük a semmiből, és egyre többre jutunk! Fejlesszük képességeinket! Bízzunk önmagunkban! Juttassuk érvényre érdekeinket! Igenis megbízhatók vagyunk. Tiszteljük önmagunkat! Legyünk hűek önmagunkhoz! Becsüljük magunkat, mert ez mindennek a kulcsa! Itt van a kutya elásva.

Szeretnünk kell önmagunkat, és ki kell tartanunk önmagunk mellett. Önmagunkra kell szánnunk azt a határtalan odaadást, amelyet a társfüggők többsége egy arra méltatlan személyre pazarol. Az önbecsülés azután igazi kedvességet és jóságot szül, nem pedig önzést.

A szeretet, amelyet továbbadunk a világnak, vagy amelyet tőle kapunk, tovább nő, ha önmagunkat is tudjuk szeretni.

Forrás: Ne függj senkitől!

Ajánlott könyvek: