Az előző fejezetben szándékosan a saját írásomat hoztam fel példának, hogy bemutassam a Nagy Hármason való felülemelkedést, mert amikor az ember ír, akkor szavakat teremt (fizikailag, egy papíron vagy egy elektronikus dokumentumban). Ugyanez a kreativitás működik akkor is, amikor festünk, hangszeren játszunk, fát esztergálunk, vagy bármi olyan tevékenységet folytatunk, amely képes megtörni a Nagy Hármas uralmát fölöttünk.
Miért olyan nehéz ezekben a kreatív pillanatokban élni? Ha a kellemetlen múlt vagy a rettegett jövő áll a figyelmünk középpontjában, az azt jelenti, hogy elsősorban stresszben élünk – vagyis túlélõ módban vagyunk. Akár az egészségünk miatt aggódunk (a testünk túlélése miatt), akár a lakáshitelünk miatt (a külsõ környezetünktől megóvó menedék miatt), vagy azért, mert nincs elég idõnk, hogy megtegyük a túlélésünkhöz szükséges dolgokat, a legtöbbünknek jóval ismerõsebb ez a függõ létállapot, amelyet „túlélõ” módnak fogok hívni, mint az, amelyet teremtõként élünk át.
Az első könyvemben részletesen tárgyaltam a teremtõ és a túlélõ mód közti különbségeket. A teljes magyarázat az Evolve Your Brain című könyvem 8–11. fejezetében olvasható. Az itt következõ oldalakon rövidebben fogom felvázolni ezt a különbséget.
A túlélő módban élt élet megértéséhez képzeljünk el egy állatot, mondjuk egy szarvast, amelyik az erdőben legelészik. Tegyük fel, hogy homeosztázisban, azaz tökéletes egyensúlyban van. Ha azonban veszélyt érzékel a külvilág felől – mondjuk egy ragadozót –, akkor beindul a vészreakció, vagyis működésbe lép a szimpatikus idegrendszer. Ez az autonóm idegrendszer része, amely a test automatikus funkcióit tartja fent – például az emésztést, a hőszabályozást, a vércukorszintet és hasonlókat. A test kémiája megváltozik, hogy felkészítse az állatot az észlelt veszélyre – a szimpatikus idegrendszer automatikusan aktiválja a mellékveséket, ezáltal óriási energia válik mozgósíthatóvá. Ha a szarvast üldözőbe veszi egy falkányi prérifarkas, ezt az energiát használja fel a menekülésre. Ha elég fürge ahhoz, hogy épségben elmeneküljön, akkor úgy tizenöt-húsz perc múlva, amikor már nem fenyegeti veszély, az állat visszatér a legelészéshez, és belsõ egyensúlya ismét helyreáll.
Mi, emberek, ugyanilyen rendszer szerint működünk. Amikor veszélyt észlelünk, a szimpatikus idegrendszerünk bekapcsolódik, energia válik mozgósíthatóvá, és így tovább, gyakorlatilag ugyanúgy, ahogy a szarvasnál. Az emberiség őskorában ez a csodálatos alkalmazkodóképességet tanúsító reakció segített, hogy szembeszálljunk a ragadozókkal és más veszélyekkel. Az ilyen állati képességek remekül szolgálták az emberi faj fennmaradását.
A gondolat az embernél önmagában is képes stresszválaszt kiváltani – és fenntartani
Sajnálatos módon a Homo sapiens és az állatok világába tartozó bolygólakó társaink között számos különbség van, amelyek már nem válnak annyira a javunkra. Valahányszor testünk kibillen kémiai egyensúlyából, „stressz” jön létre. A stresszválasz a test természetes reakciója az egyensúly megbillenésére – arra törekszik, hogy visszakerüljön egyensúlyi állapotába. Akár egy oroszlánt pillantunk meg a Serengeti Nemzeti Parkban, akár a nem túl barátságos volt barátunkba/barátnőnkbe botlunk bele a sarki közértben, akár az autópályán tör ránk a frász, mert késésben vagyunk egy találkozóról – mindannyiszor kialakul a stresszválasz, mert valahogyan reagálunk a külső körülményekre.
Az állatokkal ellentétben azonban bennünk megvan az a képesség, hogy pusztán a gondolatainkkal vészreakciót idézzünk elő. És nem kell, hogy ennek a gondolatnak bármi köze legyen az aktuális körülményeinkhez. Be tudjuk kapcsolni ezt a reakciót úgy is, hogy valamilyen eljövendõ eseményre készülünk. Sőt – és ez még az előbbinél is előnytelenebb –, ki tudjuk váltani ugyanezt a stresszreakciót azzal is, ha egy kellemetlen emléket idézünk fel, amely be van ágyazódva a szürkeállományunkba.
Tehát vagy előre készülünk a stresszreakciót kiváltó élményekre, vagy felidézzük őket; testünk vagy a múltban él, vagy a jövőben. Sajnálatos módon a rövid távú stresszes helyzetekből hosszú távú stresszes helyzeteket csinálunk.
Másfelől viszont, amennyire tudjuk, az állatokban nincs meg az a képesség (vagy inkább fogyatékosság?), hogy olyan gyakran és könnyedén kapcsolgassák be a stresszválaszt, hogy aztán ne tudják kikapcsolni. A szarvasunk sem fog azon rágódni, hogy mi történt vele pár perccel korábban, miután megint vidáman legelészni kezdett; arra meg kiváltképp nem gondol, hogy két hónappal ezelőtt is megkergették őt a prérifarkasok. Az efféle ismételt stressz káros az emberre, hiszen egyetlen élõlény sem rendelkezik olyan mechanizmussal, amely meg tudna birkózni a testet érő negatív hatásokkal, amennyiben a stresszválasz nagy gyakorisággal fordul elő, és hosszú ideig marad fenn. Más szavakkal: egyetlen élõlény sem tudja elkerülni annak következményeit, ha hosszú távon vészhelyzetben kell élnie. Ha bekapcsoljuk a stresszválaszt, és nem tudjuk kikapcsolni, akkor elkezdünk valamilyen testi probléma felé sodródni.
Tegyük fel, hogy valamilyen (vélt vagy valós) vészhelyzet miatt állandóan bekapcsolgatjuk a test vészrendszerét. Szívünk óriási mennyiségű vért kezd pumpálni a végtagjainkba, és testünk kibillen a homeosztázisból, ezáltal idegrendszerünk már fel is készült arra, hogy vagy elfussunk, vagy felvegyük a harcot. Pedig lássuk be: se a Bahama-szigetekre nem menekülhetünk el, se a kollégánkat nem fojthatjuk meg – ez primitív reakció volna. Következésképpen arra kondicionáljuk a szívünket, hogy egyfolytában hevesen dobogjon, így a legjobb úton haladunk a magas vérnyomás, a szívritmuszavar és hasonló betegségek felé.
Ajánlott könyv:
Dr. Joe Dispenza – ENGEDD EL ÖNMAGAD
