Mára bizony elfeledtük, hogyan kell türelmesen várakozni; jóformán senki sem ért már hozzá. Márpedig legértékesebb kincsünk az a képesség, hogy kivárjuk a megfelelő pillanatot. A létezés egésze a kellő pillanatra vár. Még a fák is tudják, hogy mikor jön el a virágzás ideje, és mikor kell levetniük lombruhájukat, hogy pőrén álljanak az ég alatt.
A fák mezítelenségükben is szépségesek, amint mélységes bizalommal eltelve várják, hogy újra felölthessék lombdíszüket, hogy a természet elmúlása után hamarosan beköszöntsön az újjászületés, s rajtuk is új rügyek fakadjanak. Mi már elfelejtettük, hogyan kell várakozni, mindig mindent azonnal akarunk. Súlyos veszteség ez az emberiség számára…
A csend és várakozás idején a bensődben tovább növekszik valami: valódi lényed. S egy szép napon lángoszlopként fellobban, s egész személyiségedet porrá hamvasztja; új emberré válsz. És ez az új ember tiszteletben tartja a várakozás szertartását, ez az új ember ismeri az életadó nedvek örök körforgását.
Magyarázat
Vannak alkalmak, amikor az egyetlen lehetőségünk a várakozás. A mag elvettetett, a gyermek növekszik az anyaméhben, a gyöngykagyló lassan beburkolja a homokszemet, és igazgyöngyöt állít elő belõle.
E kártyalap arra emlékeztet bennünket, hogy most olyan időszak következik, amikor az egyetlen teendõnk az éber és türelmes várakozás. A képen ábrázolt nőalak pontosan ezt a hozzáállást tükrözi. Elégedetten, a szorongás legcsekélyebb jele nélkül vár.
Feje felett a hold sorra végighalad valamennyi fázisán, ám ő nem veszíti el türelmét; olyannyira összhangba került a hold változásaival, hogy szinte eggyé vált vele. Tudja, hogy most tétlennek kell maradni, és hagyni, hogy a természet járja a maga útját. Ám e nőalak korántsem tunya vagy közönyös; tisztában van vele, hogy készen kell állnia a hamarosan bekövetkezõ nagy jelentőségû eseményre.
Ez az időszak tele van titokzatossággal, akárcsak a pirkadat előtti órák. Most az egyetlen teendő a várakozás.
