Remény kontra tehetetlenség

A rugalmasság – vagyis a nehézségek legyõzésének képessége – az 1970-es évek elején került a kutatások középpontjába. Egy olyan világban, ahol a stressz és a küzdelem mindennapos jelenség, a pszichológusoktól és a pszichiáterektõl kezdve a szociális munkásokon és a papokon át az igazságszolgáltatásban dolgozókig mindenki arra kíváncsi, miért van az, hogy egyesek sokkal jobban veszik az akadályokat, és sokkal könnyebben talpra állnak, mint mások. Szeretnénk megérteni, hogyan képesek ezek az emberek úgy kezelni a stresszt és a traumákat, hogy azok elõre vigyék õket az életben, míg másokat ugyanezek a tapasztalatok letaglóznak és meggátolnak a haladásban.

Az anyagok gyûjtése és elemzése közben arra jöttem rá, hogy a legtöbb sikeres ember, akivel beszéltem, rugalmasságról számolt be. Szívvel-lélekkel éltek, a nehézségek ellenére. A nagy stressz és feszültség dacára is képesek voltak megõrizni tudatos jelenlétüket és hitelességüket. Beszámoltak róla, hogyan tudták a traumákat elõnnyé kovácsolni, és fejlõdni általuk.

Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ezek a történetek a rugalmasságról szólnak, hiszen épp akkoriban jártam egyetemre, amikor az ezzel kapcsolatos kutatások fénykorukat élték. Rögtön tudtam, hogy az interjúalanyaim elmondásai az úgynevezett protektív faktorok mentén szervezõdnek. Ezek azok a dolgok – tettek, tulajdonságok, szokások –, amelyek segítenek az embernek, hogy minél gyorsabban felfelé vegye az irányt, miután padlóra került.

Miből áll a rugalmasság?

Ha a mostani kutatásokat nézzük, a következõ öt tényezõt társítják leginkább a rugalmas emberekkel:

1. Leleményesek, és jó a problémamegoldó képességük.
2. Gyakrabban kérnek segítséget.
3. Hiszik, hogy képesek olyasmit tenni, aminek a segítségével jobban kézben tarthatják az érzéseiket.
4. Számíthatnak másokra – van körülöttük egy támogatói kör.
5. Jó kapcsolatokat ápolnak más emberekkel, például a családjukkal vagy a barátaikkal.

A kutatók személyétõl függõen léteznek természetesen egyéb faktorok is, ezek azonban a legfontosabbak.

Kezdetben abban reménykedtem, hogy a mintázatok, amelyeket a kutatásom során felfedeztem, végül egy nagyon egyenes és nyilvánvaló végkövetkeztetésbe torkollnak majd. Szerettem volna látni, hogy a rugalmasság is épp olyan alapvetõ összetevõje a szívvel-lélekkel teli életnek, akárcsak a többi útjelzõ, amelyet a könyvben közreadok. Volt azonban még valami az elmondásokban, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. A történetek nem csak a rugalmasság pontján találkoztak; kivétel nélkül mindegyik a szellemrõl szólt.

Interjúalanyaim szerint ugyanis az említett „protektív faktorok” alapja nem más, mint a spiritualitás. Spiritualitáson nem a vallást vagy a teológiát értem, hanem egy közös és nagyon mélyen gyökerezõ hitet. Kutatásom és alanyaim elmondásai alapján a következõképpen definiálom:

A spiritualitás annak felismerése és ünneplése, hogy mi mindannyian elválaszthatatlanul kapcsolódunk egymáshoz egy olyan hatalom által, amely nagyobb mindannyiunknál, és hogy az ehhez a hatalomhoz és egymáshoz fûzõdõ kapcsolatunk a szeretetben és az együttérzésben gyökerezik. A spiritua litás gyakorlása távlatot, értelmet és célt ad az ember életének.

A spiritualitás pedig – vagyis az énnél nagyobb hatalomba, valamint a szeretetben és az együttérzésben gyökerezõ összefonódásba vetett hit – kivétel nélkül a rugalmasság összetevõjeként jelent meg. A legtöbb alany beszélt Istenrõl, de nem mindegyikük. Néhányan jártak templomba, mások nem. Egyesek horgászás közben imádták Istent, mások kegyhelyeken, mecsetekben vagy otthon. Néhányuk nem volt kibékülve a vallás ideájával, mások lelkes követõi voltak valamilyen intézményes egyháznak. Az egyetlen dolog, amely közös volt mindannyiukban, az a rugalmasság alapját jelentõ spiritualitás.

A spiritualitás ezen alapjából pedig három további fontos mintázat bontakozott ki, amelyek szintén alapvetõ összetevõi a rugalmasságnak:

1. A remény táplálása.
2. A kritikai tudatosság gyakorlása.
3. A sebezhetõség, a kellemetlenségek és a fájdalom tompításának elengedése.

Remény és tehetetlenség

Kutatóként nem tudnék két olyan szót mondani, amelyeket nagyobb félreértés övez, mint a remény és a hatalom jelentését. Amint rájöttem, hogy a remény a szívvel-lélekkel teli élet fontos része, vizsgálódni kezdtem a témában. Hamarosan rátaláltam C. R. Snyder munkásságára, aki a Kansas Egyetem kutatója volt egykor. Korábban mindig úgy gondoltam a reményre, mint egy érzelemre – mintha csak az optimizmus és a lehetõségek felismerésének meleg és jólesõ érzése volna. Tévedtem.

Sõt, igazság szerint sokkolt, amikor megtudtam, hogy a remény nem egy érzelem, hanem egyfajta gondolkodásmód vagy kognitív folyamat. Az érzelmek is szerepet játszanak benne, valójában azonban egy gondolkodási mechanizmus, amely Snyder megfogalmazásában a célok, utak és tevékenység hármas fogatából tevõdik össze. Nagyon egyszerû megfogalmazásban a remény akkor alakul ki, ha:

• képesek vagyunk rá, hogy a valóságnak megfelelõ célokat tûzzünk magunk elé (Tudom, hová akarok menni);
• tudjuk, hogyan érhetjük el ezeket a célokat, beleértve a rugalmasság és az alternatív utak keresésének képességét (Tudom, hogyan juthatok el oda, kitartó vagyok, és kudarc esetén nem bátortalanodom el, hanem újrapróbálkozom);
• hiszünk önmagunkban (Meg tudom csinálni!).

A remény tehát a megfelelõ célok kijelölésének, a kitartásnak és az állhatatosságnak, valamint a saját képességeinkbe vetett hitnek a keveréke.

S ha mindez nem lenne elég nagy újdonság, még nincs vége: a remény tanulható! Snyder szerint a reményteli, célorientált gondolkodásmódot más emberektõl sajátíthatjuk el. A gyermekek általában a szüleiktõl. Hangsúlyozza, hogy ahhoz, hogy a kicsik magukévá tegyék a reményteli gondolkodás alapjait, olyan kapcsolatokra van szükségük, amelyeket a határok kijelölése és betartása, következetesség és támogatás jellemez. Nekem személy szerint hatalmas erõt ad, hogy tudom, képes vagyok megtanítani a gyermekeimet remélni. Hogy ez az egész nem szerencse, hanem tudatos választás kérdése.

Snyder reménnyel kapcsolatos munkásságát kiegészíteném még egy pár gondolattal, amelyek a saját kutatásom nyomán kristályosodtak ki bennem. Rájöttem, hogy azok a nõk és férfiak, akik önmagukat reménytelinek ítélték, kivétel nélkül mind jelentõs értéket tulajdonítanak a kitartásnak és a kemény munkának. Az új kulturális tévhit, miszerint minden legyen szórakoztató, gyors és könnyû, egyszerûen öszszeegyeztethetetlen a reményteli gondolkodással. Sõt, egyenesen predesztinál a reménytelenségre. Ha ugyanis olyan ne hézséggel találjuk szemben magunkat, amelynek a megoldása jelentõs mennyiségû idõt és erõfeszítést igényel, hajlamosak vagyunk azt gondolni: „Ennek könnyen kellene mennie; az egész nem ér ennyi erõfeszítést.” Vagy: „Ennek sokkal könnyebben kellene mennie; csak azért megy ilyen nehezen és lassan, mert nem csinálom elég jól.” A reményteli öndialógust ezzel szemben ilyen mondatok jellemzik: „Ez kemény, de meg tudom csinálni!”

Másrészt viszont azok számára is van mondanivalóm, akik – hozzám hasonlóan – úgy gondolják, hogy minden értelmes és értékes dolog szükségszerûen fájdalommal és szenvedéssel jár. Idõvel ugyanis arra is rá kellett jönnöm, hogy a semmi se legyen szórakoztató, gyors és könnyû felfogás ugyanolyan káros, mint a minden legyen szórakoztató, gyors és könnyû. Mivel hajlamos vagyok addig kergetni egy célt, amíg a puszta kimerültségtõl meg nem adja magát, nagyon sokáig nem akartam megtanulni ezt. A kutatásom elõtt meggyõzõdésem volt, hogy amihez nem tapad a vér, az izzadság és a könynyek szállóigévé vált hármasa, az nem is érdekes. Megint csak tévedtem.

Reményteli gondolkodásmódot akkor alakíthatunk ki magunkban, ha megértjük, hogy bizonyos értékes és értelmes célok elérése nehéz, idõigényes és egyáltalán nem szórakoztató. Ugyanakkor azt is fel kell ismernünk, hogy csupán azért, mert egy cél elérésének folyamata szórakoztató, gyors és könnyû, még nem biztos, hogy kisebb értéket képvisel, mint egy nehezen elérhetõ cél. Ha ki szeretnénk fejleszteni magunkban a reményteliséget, egyszerre kell rugalmassá, ugyanakkor kitartóvá is válnunk. Nem minden cél ugyanolyan. A csalódások iránti tolerancia, az elszántság és az önmagunkba vetett hit a remény legfontosabb építõkövei.

Mint egyetemi professzor és kutató, meglehetõsen sok idõt töltöttem tanárok és iskolai adminisztrátorok körében. Az elmúlt két évben növekvõ aggodalommal szemlélem, hogyan neveljük gyermekeinket, akik egyre kevésbé tudják kezelni a csalódásaikat, ugyanakkor nagyon erõsen hiszik, hogy bizonyos dolgok megilletik õket. Ez utóbbi nem ugyanaz, mint az egészséges ambíció. Aki úgy véli, hogy a dolgok megilletik, így gondolkozik: „Megérdemlem csupán azért, mert akarom.” Akiben pedig buzog a tettvágy, az így: „Tudom, hogy meg tudom csinálni.” Ha ez „a dolgok megilletnek engem” felfogás keveredik a félelemmel, a csalódottság érzésével és a teljesítménykényszerrel, az a legjobb recept a reménytelenségre és a kétkedõ önmarcangolásra.

A reménytelenség pedig veszélyes, hiszen tehetetlenségérzéshez vezet. A reményhez hasonlóan a hatalom szóhoz (angolul a tehetetlenség, gyengeség a ’hatalom’ jelentésû power fosztóképzõs alakja) is gyakran társítunk negatív jelentést. Ez megint csak tévedés. A hatalom talán legjobb definíciója az ifjabb Martin Luther Kingtõl származik. Õ úgy írta le ennek a szónak a jelentését, mint „a változtatás képességét”. Mindig, ha megkérdõjelezõdik benned a hatalom szükségessége, jusson eszedbe a következõ kérdés: Hogyan érzed magad, amikor azt hiszed, hogy nem áll hatalmadban megváltoztatni az életedet?

A tehetetlenség veszélyes. A változtatás képtelensége a legtöbbünk számára kétségbeejtõ érzés. Szükségünk van a rugalmasságra, a reményre és egy olyan szellemre, amely átsegít minket a kételyeken és a félelmeken. Hinnünk kell abban, hogy megváltoztathatjuk a dolgokat, és élhetünk, szerethetünk teljes szívvel-lélekkel.

Forrás: A tökéletlenség ajándéka

Ajánlott könyvek: