Csak a szeretet valóságos

Az a baj a világgal, hogy letértünk Isten útjáról, vagyis eltávolodtunk a szeretettől. A csodák tanítása szerint az Istentől való elkülönülés érzése több millió évvel ezelőtt keletkezett bennünk. A Tanítás egyik legfontosabb kinyilatkoztatása azonban, hogy ez az elkülönülés a valóságban soha nem történt meg.

„A félelmet nem Isten alkotta, hanem te.”

A csodák tanításának bevezetésében ez áll:

„E Tanítás lényegét tehát az alábbi, roppant egyszerű módon foglalhatjuk össze: Ami valós, azt semmi nem fenyegetheti. Ami valótlan, az nem létezik. Ebben rejlik Isten békéje.”

Mindez a következőket jelenti:

1. A szeretet valós, tehát természetszerűleg örök, és semmi sem pusztíthatja el.
2. Minden, ami nem szeretet, csupán illúzió.
3. Ha ezt észben tartjuk, eláraszt bennünket a béke.

A csodák tanítása azt mondja, csak a szeretet valóságos:

„A szeretet ellentéte a félelem, de ami mindent magában foglal, annak nem lehet ellentéte.” Amikor a gondolkodásunkat szeretet hatja át, a szó szoros értelmében Isten társteremtői vagyunk. Amikor azonban hiányzik a szeretet a gondolkodásunkból, akkor – mivel csak a szeretet valódi – valójában nem is gondolkodunk. Hallucinálunk. És ez a világ: tömeges hallucináció, amelyben a félelem sokkal valóságosabbnak tűnik, mint a szeretet. A félelem illúzió. Minden őrületünk, paranoiánk, szorongásunk és traumánk csupán a képzeletünk szüleménye. Ez nem azt jelenti, hogy az emberi lények számára ezek a dolgok nem léteznek. Léteznek. De a félelmünk nem a végső valóságunk, és nem lép igaz valónk helyére. Valódi énünk, a szeretet, nem semmisül meg, csupán a háttérbe húzódik.

A Tanítás szerint a félelem egy rossz álom. Úgy kell elképzelnünk, mintha az elme kettéválna; az egyik fele kapcsolatban marad a szeretettel, a másik a félelem felé fordul. A félelem egy párhuzamos univerzumot hoz létre, amelyben a valótlan tűnik valóságosnak, és a valóságos látszik valótlannak.

A szeretet úgy űzi el a bűnt és a félelmet, ahogy a világosság a sötétséget. A félelemtől a szeretet felé való elmozdulás maga a csoda. Ettől persze még nem javulnak meg a dolgok ezen a bolygón, de a tudat szintjén kezelhetjük problémáink valódi forrását. Az egyetlen igazi probléma pedig a szeretet hiánya. Ha a világ problémáit más szinten próbáljuk megoldani, az csupán átmeneti enyhülést hoz – a javítgatás nem megoldás, a tünetek kezelése nem gyógyítás.

A gondolatok úgy jelennek meg életed képernyőjén, mint a számítógépbe bevitt adatok. Ha nem tetszik, amit a monitoron látsz, nem törölheted le onnan a képet. A gondolat az ok, a tapasztalat az okozat. Ha nem szereted az okozatokat, amelyekkel a saját életedben találkozol, meg kell változtatnod a gondolkodásodat.

Ha szeretet van az elmédben, szeretet van az életedben is. Ez a Mennyország. Ha félelem van az elmédben, félelem van az életedben is. Ez a pokol.

Ha másként kezdesz gondolkodni az életedről, a tapasztalataid is megváltoznak. Amikor azt kéred, „Istenem, szabadíts ki a pokolból!”, az azt jelenti: „Istenem, szabadíts meg félelmetes gondolataimtól!” Isten oltára az emberi elme. Ha a gondolataink a szeretet hiányát tükrözik, megszentségtelenítjük az oltárt.

Ádám és Éva egészen addig boldogan élt, amíg Éva nem evett a jó és a rossz tudásának fájáról. Minden tökéletes volt, amíg meg nem keményítették a szívüket, mondván: „Szeretlek, ha ezt teszed, de nem szeretlek, ha azt teszed” vagy „Ezt el tudom fogadni benned, de azt nem”. Ha megkeményítjük a szívünket, az elűzi a békénket, mert idegen a természetünktől. Olyan emberekké válunk, amilyeneknek nem kellene lennünk.

Freud azt állította, hogy a neurózis elválaszt az éntől, és ez így is van. Valódi énünk a bennünk élő szeretet. Isten gyermekei vagyunk. A rettegő én csupán egy csaló. A visszatérés a szeretethez a legnagyobb kozmikus dráma, egyfajta személyes utazás a színlelt éntől, a fájdalomtól a belső békéig.

Hát így megy ez, legalábbis annak idején velem ez történt. Szörnyű bajba kevertem magam, és emlékszem, hogy csodára volt szükségem: a felfogásom megváltoztatására. Így imádkoztam: „Istenem, kérlek, segíts! Gyógyítsd meg az elmémet! A gondolataim eltávolodtak a szeretettől – irányító, manipulatív, mohó és ambíciózus voltam –, de most kész vagyok mindent másképp látni. Ámen.”

Az univerzum pedig meghallgatott, és hopp, megérkezett a csoda. A kapcsolataim helyrejöttek, a helyzetem rendeződött. Aztán visszatértem ugyanahhoz a félelem alapú gondolkodásmódhoz, amelynek következtében korábban már kiütöttem magam, és ugyanahhoz a viselkedésmintához. Érzelmileg megint totálkárosra törtem magam, megint a padlóra kerültem, megint Isten segítségét kértem, és megint visszatért az életembe a józan ész és a béke.

Végül, miután ezerszer eljátszottam ugyanezt a gyötrelmes forgatókönyvet, azt mondtam magamnak: „Ha legközelebb a padlóra kerülsz, Marianne, miért nem maradsz egyszerűen ott?” Miért nem maradunk a válaszok birodalmában, és miért térünk vissza mindig a problémák világába? Miért nem keressük meg a tudatosságnak azt a szintjét, amelyen nem teremtünk magunknak problémákat? Ne csak új munkahelyért vagy új kapcsolatért fohászkodjunk! Kérjünk új világot! Kérjünk új életet!

Amikor végképp a padlóra küldtem magam, és megértettem, mit jelent az őszinte alázat, szinte vártam, hogy érezzem Isten haragját és megvetését. Ehelyett mintha egy gyengéd hangot hallottam volna: „Kezdhetjük?” Egészen eddig a pillanatig bujkáltam a szeretet elől, és ellenálltam a saját életemnek.

A visszatérés a szeretethez nem az élet kalandjának vége, hanem a kezdete. Visszatérünk ahhoz, akik valójában vagyunk.

Forrás: Visszatérés a szeretethez

Ajánlott könyvek: